tartalom - Színház.net

fórumünnepelt színészkirálynője. Szerencséreennek a paródiáját is eljátssza a harmincasévek öregedő hollywoodi díva-maszkjában,hosszú szipkával, vastag piros szájjal,félrecsúszott tollas turbánnal és nagy-nagyöniróniával. Minél színésznősebb az íróvalvaló kapcsolat kezdetén, annál őszintébbé,emberibbé válik a vége felé, amikormegöregedve magára marad párizsihotelszobájában, A primadonnaallűröketaz' öregség tétovasága és valami végtelenegyszerűség váltja fel - hangban,viselkedésben, játékban egyaránt, Szinte aszemünk lát-tára fiatalodik-öregsziknegyven évet. Amennyire megformálhatójellemfejlődés egy ilyen kollázs-szerűműben, azt Tolnay Klári játékamegvalósítja.Kevésbé változó Mensáros László alakítása.(5 már a darab elején az, aki avégén: az angol irodalom nagy öregje,kész, kiforrott személyiség, akin már aszerelem sem változtat. Leveleinek tónusais csaknem mindvégig ugyanaz: gyilkos,senkit és semmit nem kímélő gúny, remekaforizmák, sziporkázó paradoxonok, taláncsak élete végén válik mindez bölcsderűvé. Mensáros Shaw-ja egy önimádózseni, aki tisztában van saját íróiképességeivel és férfiúi korlátaival, bár ezutóbbit nem mindig hajlandó elismerni.Szerelme csupa ellent-mondás:„megtartlak-elengedlek", „haragszom rádmegbocsátok" érzelmi ambivalencia, amitcseppet sem könnyű a másik félnekelviselni. A próbajelenetekben egymagatestesíti meg a szerzőt, a rendezőt, apartnert, sőt a szigorú kritikust is. Ezekbena részekben játéka tele vanellenállhatatlanul komikus, miniatűrszínházi poénokkal. Tónus-váltásai,ritmusérzéke hibátlan színpadismeretrőltanúskodnak. A darab végén a matuzsálemiéletkorú írót nem annyira külső, mintinkább belső eszközökkel ábrázolja. Afázósan télikabátba burkolózó, hajlott hátúöregember lélekben megfáradt, rezignáltbölccsé érett: már nem ír színdarabokat,filozófiával foglalkozik. Még mindigszelíd gúnnyal ostorozza társnőjeelmaradhatatlan pekingi pincsijét., dehangjába, habitusába már belopózott egyeddig ismeretlen érzés: a részvét és amásik ember megértésé-nek képessége.Vannak olyan ritka színházi pillanatok,amikor az eredeti mű értékét jóval magasabbraemeli a színészi játék. Ez történikmost a Madách Kamaraszín-házban kétigazi művész, Tolnay Klári és MensárosLászló jóvoltából.SIVÓ EMILVédettségFelszabadulás utáni színházi életünk, azállamosítást leszámítva, napjainkban, legalábbisami az anyagiakat illeti, a legnagyobbátalakuláson megy keresztül.Ezeknek a kedvező változásoknak azeredményeit elsősorban a színházak dolgozóiérzékelik, mert az eddig elég gyengelábakon álló anyagi helyzetük előnyösenváltozik. Természetesen ehhez szükséges aszínházvezetői leleményesség, a bátorkezdeményezés és a színházon belüli több,néha megfeszített - az eddigieknél isfeszítettebb - munka, és elmaradhatatlan asiker.Az új rendszerben érdemes lesz a színészneka színházban játszania, és mi-néltöbbet, mert ma már a színháznak is vanlehetősége jobban megfizetni a munkát,mint eddig bármikor. Azt azonban most islátnunk kell, hogy a külső fellépésekkel azanyaszínház anyagilag most sem állhatja aversenyt. A külső fellépés ugyanis mindigjövedelmezőbb lesz.Az átalakulásnak ez a színházat érintővetülete. De miképpen érzékeli ezt az újrendszert a legfőbb tényező, a közönség?Véleményem szerint a színházak fokozottabbanfogják keresni a közönséget,mert a többletbevétel jelentős forrása az újrendszer megvalósításának. .A színházaknakfigyelembe kell venniök a közönségigényeit, de az ideális az lenne, haez nem járna együtt a művészi szín-vonalleszállításával. Miért mondom ezt? Mertennek a kultúrpolitikailag károsjelenségnek vagyunk a tanúi a tévé műsorában,ahol olyan „művek " kerülnek napnap után a képernyőre a bonyodalmakelkerülése végett hadd ne írjak címeket - ,amelyek nem méltók erre, és amelyekrendkívül nagy károkat okoz-nak aközönség igényességre való neve-léseterén. Tisztelet a kétségtelenül meg-lévőkivételeknek, de - bár nagy tévénézővagyok - egyre ritkábban tudom kinyitni akészüléket. Pedig az ugye vitathatatlantény, hogy a közönség íz-lése tekintetébenigen sok még a. tenni-való. De az azirányzat, mely most alakult és alakul ki,nem kedvez a közönség ízlésszintjeemelésének.A színház mindig is költséges művészetiág volt, bár ha a közönségre gyakorolthatását nézzük, akkor azt kellmegállapítanunk, hogy feltétlenül meg-éria befektetett nagy összegeket. Nagyösszegeket írtam, pedig ha ezeket azanyagi tételeket a teljes állami költség--vetés tükrében nézzük, akkor ezek amilliók elenyészően csekélyek. Megjegyzem,hogy amikor színházról beszélek,mindig jó színházra gondolok, olyanra,amelyik színvonalas is, és amelyiknek közönségeis van, mert csakis az ilyen színházéri meg a befektetést.Mondanivalóm elején átalakulásról beszéltem,ez részben már meg is történt, devan még: a sok között egy nagy vitátkiváltó kérdés, mely e pillanatban ismegoldhatatlannak látszik. Ez pedig aszínészek védettségének a kérdése. Azilletékes állami szerv és a szakszervezetmár hosszú idő óta viaskodik egymással,megegyezés azonban nem született, és azálláspontok ismeretében egyelőre nem islátható a kibontakozás módja.Miről van itt szó tulajdonképpen?A Munka Törvénykönyve mindenmagyar állampolgárnak a nyugdíjkorhatárelérése előtt öt évvel védettséget biztosít.Ez a védettség a színészek esetébenazonban nem öt, hanem tíz év. Ami aztjelenti, hogy egy színésznőtőlnegyvenötödik, egy színésztől pedig ötvenedikéletéve után csak egészen különlegesesetekben lehet megválni. Ez aSzínészszakszervezet részéről rendkívüljelentős és igen nemes vívmány, de aszínházvezetés oldaláról nézve ugyaneznagyon nehéz helyzetet teremthet egyadott színházon belül. A szakszervezetálláspontja az, hogy aki a főiskola elvégzéseután ekkor általában huszonkétévesek -- még húsz-huszonöt évig a pá-Iván tud maradni, azt már idősebb korábanne lehessen elbocsátani a színháztól.Ugyan hová is mehetne, mihez fogbarnaelőrehaladott korában egy színész,aki már több mint két évtizedet eltöltöttezen a rögös pályán, és jogosan hitte elönmagáról, hogy színész? Egy iparimunkás vagy egy más területen dolgozónegyvenöt-ötven év körüli személymindenesetre könnyebben talál másmunkahelyet magának, vagy esetlegidőben átképezik más munkára, de egyszínészi pályán eltöltött fél élet utánugyan mivé lehet az illetőt átképezni? Holés miképpen tudja az eddigi életétőlteljesen különböző szakmában meg-állni ahelyét? Én azt hiszem, ebben azálláspontban a szakszervezetnek mint ér-