szó ősz szakáll keretezi, az áll csupasz,bajusz sincsen. Maszkjai ezt a szerkezetettartják tiszteletben (olykor a szakállkiegészítéssel összezárul az állon).Faragó tehát maszkban jár hétköznap is, éshétköznapi arcát viseli a színpadon.Johann Kaspar Lavater csupa jót mondanaerről az arcról. Az „Annak művészete,hogy a férfiakat arcvonásaikbólmegismerjük" címmel fordítható németnyelvű kötetben (Pest, 1815, KonradAdolph Hartleben kiadása) a Ill. ábra illika leginkább Faragó Andrásra (22-23. old.). Becsületességet sugall az arc egésze -véli Lavater -, jóindulatot, finomságot,élettapasztalatot a száj, állhatatosság, nohanem önfejűség, jószívűség ki-fejezője aszögletes áll; az alig látható ajak - mint azarc maga -- szorgalmas, rendszerető,tisztaságkedvelő emberre vall.De valamit nem ír le Lavater, pedig azábrán is érzékelhető. Valami különös„alapmosoly" önti el az arcot. Ez lehetfelhőtlen, „isteni " derű kifejezője, de -furcsa módon - az ellenkezőjét is jelentheti:ádáz indulat izomjátéka lehet. S valahogyana színpadi helyzet igazítja el afigyelmes nézőt, hogy az érzelmi skálamelyik pontja a meghatározó az adottesetben. (Palócz Lászlónál, jeles baritonistánknál,Király Sándor kiváló tenoristánknáltapasztaltam hasonló fiziognómiaijellegzetességet, de a világhírű KónyaSándort is említhetném. Úgy lát-szik: parexcellence énekesi adottság ez; amosolyszerű izomműködés a szépenzengő hang képzéséhez egyébként isnélkülözhetetlen.)Faragó András sötét, érces, mindenregiszterében biztos hangja egy rendkívültudatos, bonyolult testi összműködés„terméke " . Mássalhangzóit keményenpattintva formálja, a nyelv körbe-jár aszájüregben, a rezgő hangszalag mindenenergiája hasznosul; érthető és markáns aszövegmondás. (Ez az az „iskola " -Simándy József fogalmazta meg arspoeticájaként, de Melis György is vallotterről több ízben -, mely szerint a szépéneklés az érthető, tiszta és világosszövegmondáson alapul.)Lássuk hát ezt a művészi organizmust aTosca Scarpia-szerepében.Amikor Faragó-Scarpia kísérői élén aSzent András-templomba lép, feketebársonyfrakk van rajta, köpenyénekviolaszín bélése tűzként lobogja körülalakját. Takarékos mozdulatokkal, egyegyszemvillanással utasítja beosztottait.Egy ördögi karmester figurája épül fölszemünk láttára. Tosca (a Faragó partnerekéntgyakorta jeleskedő RohonyiAnikó) megérkezése a férfit s a politikaikarrierjén szüntelenül buzgólkodórendőrfőnököt egyként villanyozza fölbáró Scarpiában. Scarpia féltékenységetszít és szerelmet -- de legalábbis férfiasvédelmet - kínál : Faragó hátulról hajol azasszony fölé, aki egy ülőkére roskadt,majd a báró kissé fölhág egyik csizmájávalaz ülőke lábának cirádájára -megnyújtva termetét, s mohó vágyát iskifejezve ily módon. Arulkodó az a mozdulatis, ahogyan az énekesnőt lesegíti akészülő festmény dobogójáról visszafogottez a gesztus, de benne van már:mint politikai ügybe keveredett állampolgárs mint nő is az övé már FloriaTosca.Az asszony távozása után már leplezetlenültör ki Scarpiából az indulat. Szélestaglejtésekkel gyorsítja föl az eseményeket:egy sátáni mechanizmus irányítója ő(a templomi tömjénfüst csak erősíti ezt aképzetünket). Szemforgató módon vetitérdre magát, és sűrűn hányja a kereszteket.Faragó nem az első felvonás végé-nekhíres Te Deumjára összpontosítjahangerejét, ahogyan ez általában szokásos.Játékkal emeli ki, jellemzi a figurát, dezenei értelemben „benne marad apartitúrában " , részeként az összteljesítménynek.Nem óhajt versenyre kelni azenekar, a kórus fortissimóival --- bármint énekes: szólistája ennek a jele<strong>net</strong>-nekis, nem ,tűnik el " a felvonásvéghangzásvilágából.Színészi játéka és énekesi produkciója aII. felvonásban teljesedik ki igazán. Itt, aFarnese-palota falai között Scarpia mégteljesebben mutatja meg önmagát.Dühöngő, türelmetlen zsarnok, ördögibábjátékos, aki mindenkit dróton rángatna.Alig fegyelmezi magát az odakéretettTosca előtt is. Mereven, oldalt lendítettkarokkal üdvözli az énekesnőt, vércsemódcsap le rá, hogy stóláját elvegye.Bordélyházi eleganciával szívja be a ruhadarabillatát. Tosca fekete legyezője„felel " itt mint kellék az első felvonásfehér legyezőjére, mely az üldözött Angelottinővérétől, Tosca vélt vetélytársnőjétől,Attavanti marchésától maradtvissza a templomban. Faragó kitűnőjátékkal tudatosítja ezt a párhuzamot, snöveli a feszültséget, a féltékenységindulatát Toscában. Durván rohan ja le végülaz asszonyt, fölébe nyomakszik apamlagon, folytatva mintegy az első felvonástemplomjele<strong>net</strong>ében megkezdettmozdulatot, kiteljesítve az énekesnő fölébehajlásnak az ívét. Nyakába csókol-harapToscának - vaskos naturalizmussal. Faragóbátran lépi át a teatralitás küszöbét;kacagása, giccsesen közhelyes mozdulataifestik az értéktelenség scarpiai ábráját.Van valami bohócszerű ebben a figurában.Arca sápadt, szélesebbre festettajkai (lásd a lavateri típust!) is vértelenek.S ez a clown-politikus utánozhatatlanfintort vág, amikor a megalázott, árulásbahajszolt Tosca útlevelet kér a maga ésszerelmese, Cavaradossi festő számára.Faragó oldalra csavarintja a fejét, gúnyosmosolyával mintha azt jelezné: ez az ötletmég neki sem jutott volna eszébe, hogyne,ad ő útlevelet, csak hát a Tosca hiedelmeszerint színleg kivégzett festő - golyóval atestében alig-ha veszi majd hasznát.Scarpia úgy hal meg - Faragó tolmácsolásában-, ahogyan élt. Hatásvadászmódon kaszál a levegőben karjaival,hanyatt vágódik a gyilkos döfés után, svalamennyi „segítség! " kiáltásával egyidejűlegföl-földobja magát a padlóról.Kitörölhetetlenül ott marad bennünk ezaz alakítás. Faragó a XX. század rémtetteinektapasztalataival toldja meg afiguráról tudható ismereteket; Mephistótlovag Cipollával ötvözi Scarpiájában.Verdi Don Carlosának főinkvizítora-kénthátborzongató volt az 1984. február 29-ielőadáson. Mellőzte a szerephez tapadóalapvető manírt: úgy tudott vak lenni,hogy nem hadonászott a láthatatlantárgyak idegen birodalmában. Külsővakság helyett belső elvakultság sugárzottróla; testi fogyatékosságát inkább leplezte:tapogató kezei - imára kulcsolódtak.Mintha ez az átélés energiát vont volnael a hangi megformálástól. Faragó„vagdalt " olykor, tördelte a dallamívet, aviszonylag magas hangok biztonságosmegszólaltatása kedvéért a levegővételsűrűbbé vált. Mindamellett Fülöp király (akissé indiszponált Begányi Ferenc)világnagy asztalánál izzott a két politikusdrámája. Vádló szavai nagyobb nyomatékául,az „eretnek lelkű király "frázisnál a főinkvizítor rábök hatalmasvitapartnerére, sőt: a „neked földi társ kell?" hitetlenkedő kérdését szegezve ne-ki,öklével az asztalra csap. Azonban azindulatba jövő pap is számon tartja: kiveltárgyal, és fékezi haragját, lecsillapul.Amikor saját eredményeit, dicsőségétecseteli büszkén („én erre a spanyol
Faragó András A walkürben (Ercse Margittal) (Wéber Lajos felv.)trónra már két királyt emeltem"), nincsszüksége már külsődleges hatáskeltésre.Ez a főinkvizítor valóban képes lesz arra,hogy lecsendesítse az Eboli herceg-nő általföllázított tömeget, s hódolatra késztesseégi s világi hatalom előtt.Wagner-szerepekben legendás a teljesítménye.Igazi bravúr ezek sorában a Lohengrinkét szerepének megformálása más-máselőadáson. 1983. november 25-én mint I.Henrik lépett színpadra (ekkor BerczellyIstván volt Telramund gróf). Fenséges,jóságos, népéért aggódó királyt jelenít megFaragó ebben a „koncepciósper " -törté<strong>net</strong>ben. Telramundnak Elzára(Rohonyi Anikó) szórt rágalmai indulatbahozzák, de fékezi magát.Finom, látszólag apró lelemény, de ahelyzet drámai értelmezését pompásansegíti, amikor Lohengrin (Molnár András)érkezésekor lépne már Faragó atrónemelvény legalsó lépcsőfokára, demegáll, leküzdi bűvöletét, hiszen mégiscsakkirály ő, nem holmi noha égbelijövevény.Az a jellegzetesség, hogy Faragó egésztestével énekel, a Lohengrin L Henrikszerepformálásábannagyszerűen megfigyelhető:a wagneri feladat követeli tőleezt.1984. február 3-án „szerepet cserélt"Berczellyvel: ezúttal Faragó András játszottaTelramundot, Ortrudként a pompásanhelytálló Kasza Katalin volt apartnere. Természetes, hogy a jóval fiatalabbBerezellyhez képest Faragó egyhiggadtabb, kevésbé romantikus bajkeverőtállít elénk, s játéka a lélek bensőbbvilágát rajzolja szívesebben. Elza (TemesiTóth Mária) színre lépésekor Telramund-Faragó érezhetően zavarban van: a sajátrágalmaival kell szembesül-nie. Demihamar megnyugszik, sőt gúnyossá válik,amikor Elza az eljövő bajnokról énekel,aki megvédi majd a becsületét. Gőgösenint oda feleségének, Ortrudnak: íme, nincsférfi, aki kiálljon Elzáért. Am megretten ahattyúmotívum fölhangzásakor, visszatérkezdeti zavara. Menekvést keresőn int azelőre-húzódó Ortrud után, Lohengrinviselkedését, szavait feszültenösszpontosítva figyeli, kedvezőbbpozícióba helyezkedik, hogy ElzaLohengrinnek adott válaszát el neszalassza. S Lohengrin föltörő vallomása- „Elza, szeretlekén " összeroskasztja egy pillanatra Telramund-Faragót.A roppant módon megterhelő II. felvonásbanFaragó nem a testi proflukcióhatáselemére épít. Miközben hibátlanuloldja meg a kényes szólam feladatait,az Ortrudhoz fűződő ellentmondásoskapcsolatának adja magyarázatát.A gyöngén megvilágított antwerpeniszínen Ortrud-Kasza Katalin tenyere,keze sugárzik varázsosan, és Telramund-Faragó ezt a kezet követi vádaskodón ésmegbabonázottan, egyszersmind oltalmatvárva tőle. Két nagy művész nagy szerepekbenösszecsiszolódott, szemléleti-stilárisazonosságot sugalló teljesítményee z .Faragó András rangja megnyilvánulolyankor is, ha nem főszerepben látjuk őt.1983. november 6-án a Hunyadi LászlóGara nádorának jelmezét öltöt-te magára.Végig a koncentrált figyelem, gondosszerepépítés jellemezte Faragójátékát. Parlagi nagyúr ő, aki semmitnem bíz a véletlenre, pontosabban:aki a véletlent is szolgálatába képes állítani.Híres áriájának éneklése köz-benmegérinti a trón támláját. Kell neki ez agesztus - bár a fejgép „elfelejti "megvilágítani. Pompás, ahogyan a kétHunyadit szólítva - a király nevébenbagatellizáló mozdulatot tesz: elaltatandóa gyanújukat. Ordasként horkant visszaleányára, Máriára (Decsi Agnes),miközben - megzavarva a szerelmesektragikus idilljét Lászlót elvezetteti.Alighanem fölösleges az összegezés afenti jegyzetek nyomán. Ismétlem: egyfolyamat bizonyos szakaszát próbáltamleírni, érzékeltetni; nem többet s nem kevesebbet.