2 - Színház.net

odás, a düh visszatartottságának képe agörcsösen szorító kéz.Kezével máskor is érzékletesen jellemez.Bartók fiatal éveinek szorongásait,készülődését, kételyeit lényegében a kezéveljelzi; jellegzetes mozdulata, kéztartása:jobb kezével ökölbe szorított baljátszorongatja. Későbbi időszakoklelkiállapotának ábrázolására összekulcsoljaa kezeit, nem imára, csak ujjaitpihentetve.Tökéletes a szövegmondása. Sehol egypontatlan értelmezés, egy hamis hang-súly.Egy-egy szóba, hangsúlyba véleményt,magatartást tud sűríteni. Az egyikjelenetben Kálmán Imre kifejti, hogyszimfóniát csak akkor fog írni, ha már azoperettekkel sok pénzt szerzett. Kozák-Bartók megkérdezi: pénzt? Ebben akérdésben és hangsúlyban Bartók pénzrőlvallott nézete és a kérdéskör képtelenségesűrítetten jelenik meg.Egy-egy rezdülése, mint megnősülésétanyjának tudomására hozó, odavetettmondatát kísérő büszke, kópés, mégisbocsánatot kérően kisfiús mosolya - többetjelez, mint egy egész jelenet.Bartók egyedülvalóságát, kiemelkedővoltát nemcsak Kozák abszolút puritánságajellemezte. A többiek szerepjátszása,harsánysága, az ábrázolt személyekjellegzetes mozdulatainak, esetleg hűmaszkjának, külsejének másolása, felidézése- a rendezés ellenpontozó szándékaszerint - éles kontrasztot jelentett az őeszköztelenségével. Ez alól talán azegyetlen kivétel a népdalgyűjtés szimultánjelenete, ahol Kodály-Harsányi a kegyeshazugságot sem megvető, alispánnalbratyizó módszerével szemben Bartókbecsületes, a feladatot pontosan ismertető,unszoló, de nem erőltető próbálkozásasokkal nehezebben ér célt. Ez akettős jelenet a két barátot külön-külön isjellemezte, és részben azt is megmutatta,hogyan egészítették ki egymást.Egyedülálló szellemi-művészi alkotófolyamat Kozák Andrásé. Egy magatartást,egy tiszta emberi sorsot tudott felmutatniés elfogadtatni - sokszor a szín-padimegvalósítás más mozzanatai el-lenében is- azáltal, hogy képes volt Bartók szellemétmegérteni, önmagán átszűrni, képes voltaz olyan emberek humánumát, lobogásátszembesíteni a „mi mindig mindenrőllekésünk" állapotával akik máskénthagyják itt ezt a világot mint ahogyantalálták, s ezek szintézisét önnön lényévelsugározni.HÁMOS GYÖRGYBátorítástörténelmi drámáraCsák végnapjai a Nemzeti SzínházbanA színház belázasodott. Hosszú élete soránnem most először és nem is utoljára. A láza színháznál nem a betegség jele; bizonyoshőemelkedés nélkül - melyet jó esetben anézőtér azonnal megkap a színpadtól - nemis lenne érdemes felhúzni a függönyt. Aláz már más: jelezhet betegséget, deugyanúgy örvendetes változást is. Mintamikor a kisgyereknek kibújnak a fogai. Aszínház mostanában erősen lázas; aggódóés örvendező professzorok fogják apulzusát. Az egyik azt mondja, új és élesfogai nőnek - a másik vakbélgyulladásragyanakszik. Mivel nem kedvelem aparabolát, nyomban megfejtem: akritikusokra gondolok. Számukra a lázmindenképpen veszélyes: függetlenül attól,hogy a szín-ház megerősödve vagyelgyöngülve vészeli-e át. A lázelhomályosítja a látást, s magasra csapva:már víziókat is okoz-hat. A színházvizionálhat, de a kritikus soha; tehát nemláthat olyasmit a szín-padon, ami aszínpadon nincs jelen. Mindezt azértbocsátom előre, hogy figyelmeztessem azolvasót: a következőkben mit nem fogoktenni. Sem a Madách-Keresztúry-drámát,sem Marton Endre rendezését -- sembűnjelként, sem alibiként nem fogomfelhasználni sem-milyen színházi teóriamellett vagy ellen. Ahogy ez napjainkban -szinte minden bemutató alkalmával - nemhelyeselhető szokássá vált. Csupán mintdrámát igyekszem vizsgálni, anélkül, hogyerőfeszítést tennék annak a bizonyítására,hogy szíves fogadtatása melyik szín-házielmélet malmára hajtja a vizet.Korunk színpada nem kedvez a történelmidrámának; a magyarázat egyszerű:a történelem, mint téma, kiment a divatból.Nyugalmasabb korokban tisztelték éshittek benne. Azt mondták: a történelem azélet tanítómestere. Ma már világosabbanlátjuk, hogy az élet a történelemtanítómestere. A történelem nevelhető -különösen drámai, irodalmi alkotásokban -megfogadja a jelen idő tanulságait,kívánságunkra készségesen változtatja megmagát. Madách is két-Madách-Keresztury: Csák végnapjai (NemzetiSzínház). Rendező: Marton Endre.Moór Mariann (Zách Klára) és Őze Lajos (Zách)szer írta meg a Csák végnapjait: öt évvel aszabadságharc előtt, és tizenkét évvel aszabadságharc bukása után. Más-mástörténelmi korszakban másképp láttaCsákot és Róbert Károlyt, másképp azOmodékat s tragédiájukat. Hogy mikorlátott helyesen: nehéz lenne eldönteni. Dehogy miért látta őket két-féleképpen: azáltala átélt „történelem " elég világossáteszi. Nehéz megérteni, hogy a dialektikusés történelmi materializmus megszületéseelőtt, hogyan be-szélhetünk egyáltalántörténelemtudományról, hiszen agazdasági és társadalmi erők egynézőpontú, tudományos vizsgálata nélkül:a történelem alig fel-fogható célú háborúk,vereségek, győzelmek és békekötéseksorozata, s történelmi anekdoták füzére. Akorabeli és „hiteles " feljegyzések éskrónikák nem a történelmet továbbítottákaz utókornak, csupán a krónikás vagyfeljegyző véleményét a történelemről,illetve tulajdon koráról. A véletlen isjátszott ezekkel a feljegyzésekkel;eltüntetve vagy felszín-re hozva őket. Aforrásmunkák marxista kritikai analíziseelőtt nem nagy túlzással elmondhattuk: azegész történelem - véletlenül történt.A történelemtudományban ma mármegnyugtatóbb a helyzet, bár az időn-kéntszenvedélyessé váló viták arra intenek,hogy elbizakodottságra itt sincs okunk. Atörténelmi dráma válsága azonban, atörténelem „lelepleződésével " ,elkerülhetetlenné vált. Kiiktatódvaízlésvilágunkból a romantika: a régi típusútörténelmi drámák szerkezetét nem volt amihajtsa, fűtőanyagukat sen-