2 - Színház.net

SZÁNTÓ JUDITKollektív mítosz -kollektíva nélkülRené de Obaldia Vadnyugati szelea Pécsi Nemzeti SzínházbanHa egyszer egy író nyilvánosságot kap,utána már aligha vannak csodák. René deObaldiát a nemzetközi drámairodalmi tőzsdevalahol a második vonal végén, a harmadikvonal elején jegyzi - legföljebb hazájábanminősítik magasabbra, részben a kortársfrancia dráma krónikus gyengélkedése miattis. Finom-tollú, kulturált szerző; hátrafelé aszürrealistákra meg Giraudouxra tekinget,maga körül az abszurdokkal kacérkodik,nem túl komolyan, inkább a rá jellemződévaj játékossággal. Képzeletét nem a kornagy témái hevítik; drámáinak át-tetsző,kellemes vizébe bízvást bemerészkedhetneka lubickolók is, a parton nem hirdeti tábla,hogy „Csak úszóknak! " .A világszerte nagy sikerrel játszott ésmost Magyarországra is eljutott Vadnyugatiszél se „rázós " ügy; egy hálás és kézenfekvőötlet üde, könnyed, erőfeszítéstőlmentes, de erőfeszítésre sem késztetőkidolgozása. Ez a folyóirat, amely objektívés szubjektív okoknál fogva, a hazaibemutatók közül csak a szélesebbjelentőségű, általános tanulságokat is kínálóeseményekkel foglalkozik, egyObaldia-premiert akár mellőzhetne is. Éppa Vadnyugati szél esetében azonbanfelmerülnek olyan kérdések, melyekhajszálcsövesen kapcsolódnak a magyarszínjátszás központi gondjaihoz.A Vadnyugati szél ugyanis stílusparódia.Színpadi megoldása tehát közelebbvezethet a modern színjátszás egy alap-vetőés nálunk általában elég sok bajt okozóágához: a „duplafenekű", idéző-jeles, vagyha így jobban tetszik, elidegenített, az „egyaz egyhez " naturalizmusát vagy akárhagyományos realizmusát kiiktatójátékmódhoz, amelynek elsajátítása nélkülnemcsak Brechtet vagy az abszurdokat, deDürrenmattot, Peter Weisst vagy Ödön vonHorváthot se lehet jól játszani, sőt, ejátékmód ismerete és elemeinekfelhasználása nélkül ma már aklasszikusokkal se lehet boldogulni.Obaldia „kamara-westernje " , fajsúlyánálfogva, szerencsés és látványos lehetőségetbiztosít e stíluseszközök tanulmányozására.A francia szerző a paródia kétútja közül azt választotta, amely megfér aparodizált tárgy iránti gyengédséggel,vagyis - ha az Így írtok tihez fordulunkanalógiáért - paródiája nem a Szabolcskavagy Herczeg Ferenc ellen vagdalkozóktípusába, hanem az Adyt, Babitsot vagyKosztolányit szeretettel megfricskázókfajtájához tartozik. Obaldia, nem istitkoltan, szereti kulcsfiguráit, a zord, deszabadszájú pátriárkát, a délceg, de bugyutaseriffet, a bő kebelben nagy szívet ishordozó prostituáltat, a félelmetes, denemes lelkű rézbőrűt és társaikat. Szereti,nem úgy, mint reális, élő embereket, hanemmint egy kollektív mitológia őszinte, hátsógondolatok nélküli, önmagukat adóhordozóit, akik a szerzővel és elképzeltközönségével együtt születtek és el-kisértékőket fiatal koruktól eddig az újabb nézőtéritalálkozásig. Iróniáját épp annyibansuhintja meg fölöttük, amennyiben tudja,hogy nem élő, igazi figurákról van szó, deazért korántsem akarja szemétdombrasöpörni őket, legföljebb arra törekszik,hogy nézői is megértsék: kedvelni ahősöket továbbra is lehet, a következőmozibeli találkozás-nál ismét szabadszórakozni rajtuk, izgulni is értük, csak éppkomolyan venni őket, azonosulni velük -amire a westernközönség nem jelentéktelenrétegei hajlamosak -, azt nem szabad.A westernparódia műfajában Obaldiánálmár mélyebbre is mentek (az ilyen típusúfilmek mellett elsősorban említendő ittArthur Kopit Indiánok című, könyörtelen,mítoszromboló drámája). Obaldia nemkérdőjelezi meg e mítosz alaptételeit.Eszébe sem jut, hogy komolyan mérlegeljeKarvalyszem igazát, akinek családitragédiája nem csekélyebb a szép seriffénél,és őt ráadásul teljesen ártatlanul sújtotta;meghagyja Karvalyszemet „a" sötét,kegyetlen el-lenségnek. Épp így siklik elSólyomszem más előjelű szerencsétlenségefölött is; még a szereplőknek sem jut eszébeegy röpke szóval is elsiratni véletlenül feláldozottszövetségesüket. Obaldia belülmarad a western hagyományos konvencióin,nem a mítoszt sugalmazó társadalmimanipulációkat persziflálja, hanem a mítoszspecifikus művészi kelléktárát, amiegyszerűbb feladat és Obaldia alkatánakjobban meg is felel. E koncepción belülharmonikus játékot kerekített, melyaz előbbi alternatívával ellentétben -módot ad az ironikus persziflázs mellett azintim, már-már naiv gyengédségre is. Azírói szemléletnek e kettőssége mindenszituációban, minden figurában, acselekmény minden fordulatában megmutatkozik,áthatja azokat, és épp ezértszerez kiváló alkalmat a „duplafenekű "játékmód kimunkálására.Sík Ferenc, a pécsi előadás rendezője ,nyilvánvalóan felismerte ezt a lehetőséget,és nagy gonddal, fegyelemmel és fantáziávaltörekedett kihasználására. Koncepciójaúgyszólván hibátlan. Vaskövetkezetességgelkerüli a színpadainkongyakoribb, mert sokkal könnyebbmegoldást: váltogatni a hagyományos átélés,illetve a kabarészerű kibeszélés, eközfogyasztásra alkalmasnak minősí-tettházi elidegenítés mozzanatait. Ehelyettmindvégig, minden színpadi pillanatban,minden szereplő alakításánakfolytonosságában, egyszerre próbáljaérvényesíteni a két réteget. Úgy tetszik, nemőrajta, hanem a színészek ilyen irányúképességeinek kiegyensúlyozatlanságánmúlott, hogy e törekvés igazán csak néhányszereplő, elsősorban a családfőt, John-Emery Rockefellert alakító Mádi SzabóGábor és a Sólyomszem-Karvalyszem párostjátszó Holl István játékában gyümölcsözik.Mádi Szabónak ez az alakítása ugyan nemfog legnagyobb szerepei közé bevonulni.Hézagtalanul át-gondolt, de talán nem elégnagy formátumú; néhány fokkal megemelveugyan-ez az interpretáció igazánemlékezetes is lehetett volna. Csakhogy ittlép játékba az a bizonyos, tehetségből,tapasztalatból, rutinból és művészierkölcsből, no meg szerencsés külső-belsőadottságokból összegyúrt valami, amit csaka francia szakkifejezést kölcsönkérve lehetmeghatározni: az a bizonyos „présence " ,amellyel ifjabb színészek nemigen rendelkezhetnek,már csak azért sem, mertérvényesülésébe besegítenek a közönségemlékei, elvárásai is. Ez a „présence",mellyel nálunk is rendelkezik jó néhányérettebb, jelentős művész, még olyankor issikert - és tulajdonképp megérdemelt sikert -biztosít, ha az adott alakítás nem áll ahelyzet magaslatán. Mádi Szabónál mostnem erről van szó; csak épp ez a „présence " ,ez a személyes és már a színpadra lépéskormagával hozott ki-sugárzás szerencsésenfokozza fel a nagyon intelligens, csakhelyenként a lehetségesnél fakóbb éspasszívabb szerepépítést. Egészen kitűnő atípusindián két Janus-orcájaként Holl István,csak külső megjelenése lehetne bizony pár-