2 - Színház.net

Azóta már nem tudok elsápadva,könnyekkel viaskodva tapsolni, ritkánérzem azt a hajdani érzéki gyönyört,legfeljebb néha az Opera színpadán, haegy Tito Gobbit, Astrid Varnayt, Simionatótvagy Melis Györgyöt látok-hallok.Esetleg koncerteken még. Mi az oka? Eztkeresem, s szinte nosztalgikusan kéremszámon azoktól is, akiket még hat-hétévvel ezelőtt is egy serdülő romantikuslelkesedésével-buzgalmával imádtam. Hola varázs? A varázs megéléséhez szükségesnaivitásom veszett el, kamasz-rajongásomés nyitottságom, amit még húszegynéhányévesen is birtokoltam? Vagy talán azérttörtént mindez, mert félig szakmabelilettem, mert alkalomadtán kritikus isvagyok, mert mélyebbre látok, s talán márkevésbé érzek? Mások lettek az igényeim?Nem az egyéni remeklés csodáit kívánomtöbbé, hanem a tökéletessé csiszolt egészgyönyörűségét?Ez a cikk is csupa szertelen rögtönzés,melyben kutatom, keresem a hibát -magamban is: miért nem tudok már néharégi kedvenceimért sem rajongani?Irigylem azt a nézőt, aki egy-egy színészértmegy a színházba. Csodálom aszínészt, akinek tábora van. Nagyra becsülöm,hogy vonzani tud.Rossz néző lennék? Aligha. Szintekritikátlan néző vagyok. Csak az abszolútdilettantizmus vagy valami különösenbosszantó ostobaság üldöz el a szünetben aszínházból. Közepes dolgoknak is szívbőltudok örülni. Én a színházban szeretem jólérezni magam. Ha néhanapján kritikátírok, a kritika csak az előadás után kezdformálódni bennem. Ha csak közepesen jóis egy előadás, akkor már leköt, benneélek - érzelmileg és értelmileg egyaránt:rácsodálkozom.A szünetben ritkán van rossz véleményem,várok vele, mert mindig optimistavagyok. Egy-egy jó előadás egyszerűen azérzékeimet bizsergeti meg.Azok közé sorolom magam, akik egyvidéki színház tájelőadásán véresre tapsoljáka tenyerüket. egy valóban ügyestáncoskomikus miatt. Akik a József AttilaSzínházban szinte megható lelkesedésseltörnek ki tapsviharban, ha Bodrogi Gyulaa színen megjelenik. Amíg a közelébe nemköltöztem, egyszer sem voltam a JózsefAttila Színházban. Szín-padon egyszersem láttam Bodrogit. Csak a híréthallottam - nem a legjobb hírét. Miótaláttam, a híve vagyok. Kritikusa, de híveis. Mert azok, akik körülöttem a nézőtérenülnek, rákényszerítenek arra, hogy higgyek benne. Láttam márkitűnőnek, láttam ripacsnak. De azutóbbiként is szerettem. Valami ősi, lényegiegységbe fogott, kényszerített -most ő - azokkal, akik clownkodásátgyermeki örömmel, boldogan, hálásanbefogadták. Jól tudom, az ilyen siker,hatás, nem feltétlenül kritériuma a „mélyés igazi" színházművészetnek, de azt istudom, hogy e nélkül aligha lehet meg aszínház.Nem akarok túlozni: ma is vannakkedvenceim. Ruttkai Éva, Törőcsik Mari,Darvas Iván: lehet értük nem rajongani?De színházrajongásom érdekében mégisaggaszt: hova lettek a nagy, a feledhetetlenalakítások? Hová tűntek acsodák? Miért ritkák, mint a fehér hol-ló?Olyan keveset látok belőlük manapság, snélkülük mennyivel szegényebb vagyok.*Tisztában vagyok vele: ez az én nosztalgiámnagyon elavultnak tartott színházszeretetet,színházkoncepciót takar. Slátszólag minden megcáfolja.Hiszen:1. állandóan azt hallom, hogy Magyarországonkiváló képességű, kimagaslóegyéniségű színészek vannak, de nincsigazi színházművészet.2. Nagyszerű alakításokat lehetne látni,de alig látni jó rendezést, korszerűösszprodukciót.3. Az utóbbi két pontban felsoroltakatnem hazai szemtanúk, hanem külföldivendégeink bizonyítják.Megalapozottnak látszó érvelés, jó-résztigaz is. Mit kezdjünk vele?Vegyük sorra a pontokat.Először is: a kiváló képességű, kimagaslótehetségű színészek köre alig bővül.Sőt, szűkülni látszik. Tessék meg-nézni aNemzeti Színház női gárdáját, aVígszínházban a fiatal férfi színészek, aMadách Színházban az idős szerepekalakítóinak listáját. Van kettőnél több, akiigazán vonzana, aki csodateremtő tehetség,aki kimagasló szólóprodukciójával„gátolna" egy rendezői koncepciót?Aligha.Hol vannak hát a nagy alakítások? Holvannak az igazi „mennybemenetelek"?Évente ha két-három akad. Persze, nemazt akarom mondani, hogy nincsenekkifogástalanul megoldott szerepek, egy„kiváló képességűtől" bármikor elvárhatórutinos alakítások, a kritikusok általkimanipulált „sikerek" - ezek adódnakszép számmal. De az igaziak,a jutalomjátékok - színésznek és nézőnekegyaránt jutalomjátékszámba menőprodukciók - azok hol maradnak?Nem sorolom fel, hány kitűnő, kedvencszínészemet láttam hatalmas ambícióvalközepeset produkálni, azt sem, hánytólláttam lélektelen és hatástalanmagamutogatást. Minek sorolnám fel?Magamnak is pironkodva vallom be, hogyhányszor csalódtam.Az okot keresem.*Magyarországon pillanatnyilag a lehetőlegrosszabb a helyzet. Rendezői színháznincs (pedig mennyit cikkeztek róla,mennyit követelték, esztétikai fundamentumátmilyen gondosan megvetették).És még mindig létezik színészcentrikusszínház (pedig milyen logikusérveléssel bizonyították anakronizmusát).Két lehetőség között vergődünk. Né-haelég szánalmasan.Talán a legaggasztóbb az, hogy maga aszínész kezdi elveszteni a hitét a színházban.A hitvesztés pedig mindig bizonyosetikai-morális és mesterségbeli züllésseljár együtt. Tanúi vagyunk: menjünkbe egy huszonötödik előadásra, és halljuka súgót. Menjünk be egy másik-ra - ezenfogadásból húsz perccel hamarabbbefejezik az előadást.A nézőben nem hisz a színész? A nézőtőlvár többet?Lehetetlen, hiszen a néző ott ül, többnyireott ül előtte, s azért ül ott, mert rajonganiszeretne érte.A színész, „a kiváló képességű " , is márkorábban elvesztette a hitét, talán még aszínpadra lépés előtt, talán már a próbáksorán, talán már a próbák előtt.Miért? Mi miatt? Esetleg ki miatt?Találgatunk.Ám mielőtt a tettesre rámutatnánk, haddvessünk közbe valamit.A színész nem mindig akarja a magajavát. A világ egyik legtévedékenyebbteremtése. Néha maga ellen dolgozik. Deaz igazi színész - ha művészi tevékenységrőlvan szó - sohasem menthetetlen.Érzékenysége káprázatos. Ösztönei,ha fertőzetlenek, a legjobb iránybamozdíthatók.A színész sok mindenért hibás lehet. Denem mindenért ő a hibás.Tehát nézzük a tettest.Először is annak tekinthetjük az állapotot,amelyben a magyar színházművészetvegetál. A már említett interreg-