2 - Színház.net

Pálos Zsuzsa (Fanchette) és Márton András (Figaro). (Beaumarchais: Figaro házassága, József Attila Színház)nyughatatlansága, összeférhetetlensége,fenegyerek volta miatt hányódott olysokat - két híressé vált darabjában, aFigaro házasságában meg A sevillai borbélybanmaradandót alkotott. Tulajdonképpensem előzménye, sem folytatásanincsen ezeknek a szellemes, gunyoros,csipkelődő játékoknak. Sajátos módon azoperaszínpad veszi át figuráit: Mozart,Rossini, Paisiello, s hosszú ideig e szerzőkművein át él a beaumarchais-i téma: egyeszes, sokat próbált, talpra-esett ésönérzetes ember, Figaro, az egyik játékbankezére játszik gazdag, grófi gazdájának,hogy elnyerje egy polgár-lány kezét(„mésalliance! " ), majd a másik játékban akörül kamatoztatja csavaros eszét,cselszövő képességét, hogy saját arájátmegvédje a szoknyavadász grófi gazdaszéptevésétől. Amit Beaumarchais e köréa téma köré felrak, az tulajdonképpenmeglehetősen sematikus figurákmeglehetősen sematikus vígjátékikavarodása lenne Figaro személye nélkül,s anélkül, ami a szerző kétségtelenerőssége: a pompás vígjátéki szituációteremtés,a helyzetek szellemes bonyolításánakképessége, valamint az életszerűalakrajz nélkül. Beaumarchais sok tapasztalataitt kamatozik igazán. Ettől azélethűségtől áll meg még ma is mindkétdarabja - és csak ezek, mert más műveikihulltak az idő rostáján. Hogy aztán eza bizonyos szempontból valóban klaszszikusprecizitással s egy színjátéktípusminden jellemző tulajdonságával megalkotottkét vígjáték ezeken az elemeken túlmég mit hordoz, az más kérdés.Nyilvánvaló, hogy Beaumarchais kora, afrancia forradalom előestéjénekgondolatai, társadalmi kérdései is nyomothagytak e két darabon. Figaro, a borbély,a szerző szócsöve is, akit - bár magasrangú diplomáciai megbízatásokat élvezettaz udvartól - korábbi keserű tapasztalataiis arra késztetnek, hogy kiöntse dühét,felháborodását, elröppent-se gúnyosnyilait a társadalmi visszásságokirányába. Mindez egy valóban a forradalmatjövendölő helyzetben, az 1780-as évek elején igen veszedelmes, gyújtóhatású lehetett. Ám a francia forradalmatkorántsem Beaumarchais darabjairobbantották ki, s e forradalom okai semott keresendők (vagy nem ott rejlenekigazán s kizárólag), amerre a Figaroházassága nagymonológja mutat. Annálsokkal súlyosabb társadalmi konfliktusokfeszültek a mélyben, mint ami-ről Figaro,ez az ügyes, mindenen kifogó, mindenbajból ép bőrrel kikerülő, mindenhelyzetben magát feltaláló, dörzsölt, dekétségkívül plebejus tudatú fickó beszél.És ha elfogadjuk, amit minden kritikaközhelyként emleget, hogy tudniillikFigaro és Beaumarchaisközött szoros a rokonság, a borbély magaa szerző, akkor különösen elgondolkoztató,hogy milyen mértékben is forradalmiez a darab. Attól tartok, hogy húszesztendővel ezelőtt, egy mindent kissé adirekt forradalmiság szempontjából nézőszínházértelmezés jóvoltából sokkaltöbbet láttunk-olvastunk bele a Figaroházasságába, mint amennyi benne volt.Túlságosan abból indultunk ki, amitminden kézikönyv elmond erről adarabról, hogy tudniillik a darabot olvasva,XVI. Lajos inkább kívánta a Bastilleösszedőlését, mint a Figaro előadását.Korántsem Beaumarchais volt a legveszedelmesebb,a legnagyobb hatásúgondolkodó vagy a legfelforgatóbb eszmékvallója ebben a korban, akitől XVI.Lajos félhetett. De az is kétségtelen, hogya színház sajátos helyzeténél fogvafelfokozhatta, veszedelmessé tehette aFigaro ma már közhelyszerűnek hatóforradalmiságát.Egy szó mint száz: a Figaro házasságaharcosságát némileg kikezdte az idő. Máramár mind a hajdani társadalmi alap, mindpedig az a huszonöt évvel ezelőtti hazaiszituáció érvényét vesztet-te, amelybenminden műtől azt vártuk, hogy segítsenleszámolni az úri reakcióval, akizsákmányolással, valamint segítsen úgyépíteni az újat, hogy nevetségessé téverombolja le a régit. Figaro