2 - Színház.net

szonettjét nem tartják szépnek sem afordítók, sem maga Molière - egyedül M.G. P.Ez megnyugtató.Az már kevésbé, hogy a kritika ilyenfuraságokkal gyarapíthatja olvasóinak ismereteit.Bizony, nyugtalanító kissé azilyen okítás. Oronte „szép" szonettjévelszólva, „minden reménytől ürűlök", haolvasom.5.Ungvári Tamás írása, mely itt, aSZÍNHÁZ hasábjain jelent meg(Korhűség és korszerűség, 1971.december), s melyet a szerkesztőségvitaindító cikknek szánt, első pillantásranehezebb fegyverzetűnek tetszik; hamódjával is, de érvel, koncepcióvalszembe legalább vitatható koncepciótszegez, színházi példákra, ellen-példákrahivatkozik, ezért kritikája a felvonultatottarzenál tekintetében kétségtelenülelüt a napilapkritikáktól - így illőés természetes is ez egy színházi folyóiratban.Ami azonban az önkényes közléseketilleti, ő sem feddhetetlen.Az általa sikertelennek ítélt előadáskapcsán, „mely a szerzőnek is váratlangyengéit tárja fel", fölteszi önmagának aszónoki kérdést: vajon elvetendő-e a törekvés,hogy klasszikusokat más környezetben,modern ruhában adjanak elő, illetvekizárólag korhű díszletben, korhűgesztusrendszerrel, archaikus fordításbanszabad-e csak azokat előadni? Nemmelválaszol. Majd ezután egész fejtegetésemegtagadja ezt a határozott tagadószócskát, s végül pontosan oda kanyarodik,arra az eredményre jut, mint Mátrai-Betegh. Három példát említ a jogos éssikeres transzponálásra: az egyik az OldVic színpadán XIX. századi változatbanjátszott A velencei kalmár, a másik azugyancsak XIX. századba helyezett JohnBarton-féle Othello. A harmadik példát,„egy restaurációbeli durva angolkomédiának" huszadik századikörnyezetbe való átültetését, noha szintúgydicsérően említi („... a restaurációvilága épp szexuális cinizmusával rendkívülhasonlít mai korunkra") tulajdonképpenérvényteleníti is rögtön ezzel amegállapításával: „... teljesen úgy hat,mintha egy polgári kasszasikerszerző írtavolna". Ezenkívül rábólint még egyetlenegyhuszadik századi, mai környezet-bevaló áttételre. A mizantróp lengyelátdolgozására. Igen ám, de annak aprodukciónak van mentsége, Ungvári szerint.Mert prózában szól. „Ami mégiscsaka korunk nyelve, a marihuana anyanyelve,sokkal inkább, mint az alexandrin.De barna pulóverben alexandrintszavalni ..." - írja immár teljesen Mátrai-Betegh utcájában, feledve (igazánfeledve?), hogy nem kell a lengyelekhezmenni, többek közt maguk a franciák isjátsszák A mizantrópot mai miliőben,ruhában s nem prózában, amint fentebb,Mátrai-Betegh Bélával vitázva említettem.De hát nem a példák és ellenpéldák azigazán lényegesek itt. Hanem az, hogyvagy elfogadjuk a klasszikus drámák maikörnyezetbe transzponálásának el-vét,vagy nem fogadjuk el. Végtére nemmuszáj. Hiszen elképzelhető egy olyanálláspont is, mely még Shakespeare eljárásátis megkérdőjelezi, azt, hogy példáulAntonius és Cleopatráját, Julius Caesarát,Coriolánusát „modern " , Erzsébet-koriruhákban játszatta; pedig tudta - nemcsakő; reneszánsz nézője is - hogy mi fántermett annak idején a tóga.Am ha elfogadjuk, akkor tudomásul kellvennünk, hogy minden miliőtranszponálásmodernizálás(hangsúlyozom: miliőről,díszletről, ruháról van szó, nem mese-,szövegátdolgozásról - mint pl. a különféleAntigoné stb. változatok esetében -, amiegészen más dolog) leglényege: akülsőségek anakronizmusa.Közbevetőleg. Hogy miért csinálta eztmár Shakespeare, hogy miért vált ez azeljárás, ha úgy tetszik, fogás, századunkbanújra divattá, méghozzá a shakespeareinélmeghökkentőbb, rafináltabb,pofoncsapóbb - „koktélszerűbb"! - változatokban(melyeket a húszas évekbenkuriózumnak tekintett a közönség, mapedig egyre inkább igényel és megtapsol) -, nos, erre a miértre Shakespeare esetébenmegírt, korunk színpadának esetében pedigvalószínűleg még megírandó tanulmányokfelelnek. Csak halkan és óvatosankockáztatom meg, hogy elképzelésemszerint e még születendő tanulmányokbanilyen és ehhez hasonló szavak is előfognak fordulni: disszonancia, Brecht,elidegenedés, ellenpont, abszurd d r á m a . . .Visszatérve az elfogadásra vagy nemelfogadásra: Ungvári kifejezetten nemellenzi a miliőtranszponálást, de okfejtésébenelveti annak lényegét, a külsőséganakronizmust,s különféle korlátokat állítmég fel ezenkívül, melyek legfeltűnőbbje:1. jó, jó, de csak a XIX. századig húzzukmagunk felé a múltat (A velencei kalmárJonathan Millernél és azOthello John Bartonnál); 2. ha már egészenmagunkig, a huszadik századig húzzuk,akkor ne az eredeti versben, hanemprózában beszéltessük a szereplőket, prózában,„ami mégiscsak a korunk nyelve"... (ezen belül még egy jókora önellentmondás:ha prózában beszélnek aMolière-hősök, akkor már egyszerre nemzavarók a „legfelületibb áthallások", a„legdirektebb azonosságok"?, az, hogy„amit Molière egy mai környezetben mondintrikáról, udvarról, hivatalok packázásairólés protekcióról, az épp »korszerűsítve«közhely"?).Egységet, egybehangoltságot követelUngvári a „lehetőség szerint csonkításnélküli, eredeti szöveg" (tehát mégsempróza? az ember nem győzi kapkodni afejét), a „gesztusnyelv " (vagyis az alakokkülső viselkedése, modora, ruhája,taglejtései?) meg a színjátékstílus között.Ezek szerint korhű jelmez, paróka, hajbókolás...? Nem, Ungvári „meghatározottelvi alapon álló külföldi kísérletek"-etemlít e követelményével kapcsolatban, nemhagyományos előadást. S megrója aMadách Kamara „kísérletét", mely„meghagyta az eredeti szöveget, de azúgynevezett második nyelvet fordította lemaivá", amitől „a két nyelv felesel ... azegyik szavával cáfolja a másikat... .Hogy felesel egymással a két nyelv, ezigaz. Es helyes. Nyilván ez az egyikértelme az ilyesféle kísérletnek. De miért„cáfolja egyik szavával a másikat"?!Olyasféleképpen jár el Ungvári - mármegbocsásson a hasonlatért, ami sosemlehet egészen pontos -, mintha például aracine-i hármas egységet kérné számon egy„formabontó" darabon. (Nem is áll olyantávol a formabontás fogalma az eredetiklasszikus szöveg mai környezetbehelyezésétől.) Vagy miután meghallgattaegy Bach-mű dzsesszátiratát, kijelentené:nem is rossz, de jobb volna, ha csakvonósok játszanák, a szaxofon meg a dobnem stílszerű ...Ungvári Tamás elvi igenlése, ezt azigenlést lényegében megtagadó fenntartásai,s a kérdéses előadás heves ostorozásaközepette egyszer csak tisztán hall-hatóan,félreérthetetlenül hitet tesz a nem mellett.Cikkének ez a néhány sora maradéktalanulmeggyőző, nemcsak azért, mert egyenesbeszéd, hanem mert pontos, szabatosfogalmazás. Ezt írja: „A klasszikusokaktualitása abból fakad, hogy nem maéltek, hanem tegnap, hogy századokattudnak átkiáltani, hogy jós-latos erővel amúltból értették meg azt.