Börzsönyi Helikon - 2012 március

– Alakul, mi, alakul – feszített Szandu bá. – Ismerem én a dörgést, nemhiába éltem 85 esztendõt.
Összekapartak egy kis ajándékot, és elhajtottak a szabónõ névnapjára. Pezsgõs vacsora, tánc, négykezes
zongorajáték, mint a régi szép idõkben. Egyedül a házigazda kornyadozott, ezért õ meg sem jelent a
társaságban. Annál vidámabban ropta a háziasszony, meg is tapsolták a vendégei.
– Gyere a mûhelybe, mértéket akarok venni rólad – súgta oda Jánosnak tánc közben. – Olyan snassz
ez az öltöny! Na ja, konfekció!
– Most? Itt? Holnap, nem illik csak úgy itt hagyni egy társaságot.
– Ugyan, ki törõdik vele! Öt perc, s máris visszajöttünk. Vesd le a zakót, hadd mérjem meg a derekadat!
– vett elõ a mûhelyben egy mérõszalagot. – Kösz. Milyen sudár úriember! – ölelte át váratlanul.
– Mi… mit csinálsz? – siklott ki a férfi Anna asszony karjaiból. – De hisz ez bûn! Ne felejtsd el, hogy a
vejed vagyok!
– Miféle bûn? Egy aprócska ölelés? Nincs abban semmi, drága vejem. Persze, ha lefeküdnénk…! –
dörgölõdzött hozzá csábítóan.
– Te, ne haragudj, de bekávéztál.
– Visszautasítasz? – ugrott össze a nõ két szemöldöke. – Engem? Na, várj, te szerencsétlen!
– Miért szerencsétlen? – szólalt meg az ajtóban a tanítónõ.
János és a nõ riadtan fordult a hang irányába. Vajon mióta áll itt és bámul rájuk? Két-három perce, vagy
épphogy megérkezett?
– Ez csak olyan szólásmondás. Különben mit akarsz? Miért nem vagy a vendégekkel?
– És ti? – dobta vissza a labdát a mama ibolya szemû kedvence.
– Mi… én… Csak mértéket vettem róla. A te férjed olyan slamposan jár, mint egy kecskeméti hajléktalan.
– Tehát ezért szerencsétlen, mire te irgalmas szívedre hallgatva elhatároztad, varrsz egy öltönyt neki. Este
fél tízkor.
– Egyet-kettõt, végül is szabó lennék, és egy szabónõ veje nem járhat ilyen rendetlenül.
– Jól van, mama. További kellemes… méricskélést! Gyere! – mordult a férjére, elbúcsúzott a többiektõl, és
irány a tázlári parókia.
– Hú, de sietsz! Miért nem maradtunk legalább reggelig?
Margit feleletre sem méltatta.
– Most mit duzzogsz? Amiért pontra tettem, vagy nem tettem pontra a mamádat?
Csend. Az út teljesen kihalt volt, s csak nagyritkán suhant el egy-egy kocsi mellettük.
– Margitkaaa!
Bekapcsolta a rádiót, és rá se nézett a férjére.
– Értem: haragszol rám. Mint mindig, de ma este…?
Vajon mit látott, hallhatott, hogy megint így begurult?
Pár hónapig semmi érdemleges nem történt. Margitka „dobta” a mamáját, és megpróbált úgy élni, ahogy
azt egy tiszteletes asszonytól elvárták. Öröm az ürömben. Aztán megint olyasmi jött közbe, amitõl új fordulatot
vett az életük. Egy ködös, novemberi reggelen elgázolták a nagytatát. Még élt fél napot, aztán örök álomba
szenderült. Nagy csapás volt, de János ezt is kibírta. Ígyrendelte a Jóisten, ebbe bizony bele kell nyugodni.
Annál rosszabbul viselte Margitka, nyugtalanná, szórakozottá vált, és, mint annyi más esetben, újra
visszapártolt az anyjához. A tiszteletes fejében zavaros gondolatok keringtek, s minél jobban tépelõdött,
õrlõdött, annál világosabbá vált elõtte, hogy a feleségét megszállták az… ördögök. Hiába, pap volt, és
egy pap mi másra gondol ilyenkor. Ezen annyira elbúsult, hogy még éjjel álmában is ezen töprengett.
– Beteg vagy? – tûnt fel az asszonynak, hogy a férje alig alszik, eszik mostanában.
– Csak a fejem és a gyomrom vacakol. Átmeneti állapot, általában magától is elmúlik – titkolta el Margit
elöl az igazat.
De hát hogy árulhatta el, mi bántja, amikor a nõt már semmilyen vele kapcsolatos dolog nem érdekli.
Valaha sokat beszélgettek egymással, de ma már inkább a krimiket, és a barátnõit részesíti elõnybe.
Neki viszont hiányzik, igazság szerint Olga is, akivel éppen Margit miatt szakított. Olga! János szívét
hirtelen átjárta a melegség. Vajon gondol-e még rá az õ védangyala? Mi volna, ha most rögtön átkocsizna
hozzá Vadkertre? – fogta el a vágy a nõ után. Margitot ez már úgysem zavarná, másrészt az apját is kötelessége
meglátogatni.
31