Börzsönyi Helikon - 2012 március

Annyit a szigorú figyelmeztetésbõl rögtön megállapítottam, a nevezetes mondatok alaposan meglepték jó
anyámat, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.
A továbbiakban már nem is erõltettem a férfias tartalmú szöveg ismertetését, hanem józan megfontolással,
megtartottam magamnak. Az esetbõl azért annyi hasznom származott, hogy végre tisztába jöhettem a csúf
beszéd mibenlétével.
Az udvaron a csend csak rövid ideig tartott, mert egyszer csak hazaérkezett a traccspartiról Csöpi néni,
aki mit sem sejtve tartott a konyha irányába, bár az udvar közepén heverõ függönyt, kis lábost és fedõt egy
pillanatig gyanúsnak tartotta, de aztán felrobogott a lépcsõn és belépett az ajtón.
Matyi bácsi azonnal a tárgyra tért és emelt hangon kezdte firtatni az eltûnt ebéd rejtélyét, élete párjáról sem
feledkezve meg, miközben többször is közös nevezõre hozta tûzrõl pattant hitvesét és a macskát az égi
hatalmakkal. Tette mindezt némi dörömbölés, csörömpölés kíséretében.
Csöpi néni közben szintén bekapcsolódott a szóáradatba, megpróbálva a mérges férjet lecsillapítani,
valahogy ilyen formán:
- De drága Matyikám… én igazán… csak egy pillanatra mentem át a Rózsihoz… a macska nem is volt a
konyhában… csak azért tettem oda, hogy… hogy melegen maradjon…
Aztán lassan átvette a kezdeményezést, egyre inkább az õ hangja érvényesült, miközben Matyi bácsi
egyre halkabban siratta eltûnt ebédjét. Végül már csak egy hangot lehetett hallani a Csöpi néniét! Aztán
lassan-lassan elcsitult a hangoskodás, bár némi ajtócsapkodás egy darabig még hallatszott a lakásból.
Hát körülbelül ez történt a nagyhetet megelõzõ napok valamelyikén és ez jutott eszembe az ajtó elõtt
állva rövid pár pillanat alatt. De már kopogtatott is jó atyám, szinte azonnal nyílott az ajtó és Csöpi néni
virágos pongyolában, széles mosollyal invitált minket beljebb:
- Drága Sándorkám… de aranyosak vagytok… ilyen korán… Aztán te kislegény… tudsz-e szép
locsolóversikét?
- Hogyne tudna – bizonykodott tanítómesterem – azzal biztatóan megbökte hátamat.
Ám nekem, az istennek nem jutott eszembe a versike egyetlen sora sem, csak néztem megbûvölten Csöpi
néni szépen kifestett száját, amely körülbelül úgy nézett ki, mintha éppen most evett volna meg valakit –
nyersen! Tán biz’ a Matyi bácsit?
Aztán atyám ki tudja hanyadik hátba noszogatására, no, meg a kezdõ szó fülbe súgására megtört a varázs,
végre levettem szemem a vérvörös szájról, elrebegtem a nevezetes verset és elõkapva a kis üvegecskét
alaposan meglocsoltam a babaarcú asszonyságot.
A hatás elementáris erejû volt! Csöpi néni azonnal felkapott, duzzadó keblei közé szorítva két cuppanós
csókot nyomott arcomra, nem törõdve a rúzzsal, melynek nyoma ott maradt arcom két térfelén. Ám azt
nem vette észre, hogy kísérõm háta mögül szódás üveget varázsolt elõ, és kíméletlenebb módon folytatta
a locsolást.
Az érintett persze sikkantott pár aprót az illendõség kedvéért, de édesapám sem vitte túlzásba a dolgot, a
szobából pedig Matyi bácsi óvakodott elõ… de most nem káromkodott.
Kezében tálca, rajta poharak, üveg… Úgy látszik, mégis maradt a készletbõl épen pár darab…
Nem tudom áll – e még az a ház a távoli Debrecenben, az Erzsébet utcában, de azt tudom, azóta már
sokszor elmondhattam a locsoló versikét, és ahogy múltak az évek, fiammal is elmondattam, azután meg
unokámmal, több, kevesebb sikerrel…
Most pedig megszemlélve a kis kölnis üvegek sorát, - mert õrzöm ám õket - melyeket õk használtak
valamikor a jeles napon, nyomban el is határoztam:
- „Elindulok vélük piros tojást szedni,
Lányok, lányok, hogyha adtok,
Meg foglak öntözni.”
Elindulok biz’ én, könnyes örömmel szívemben, mert kezem édesapám fogja, és halkan figyelmeztet:
- Aztán illedelmesen köszönj… és ne feledd a versikét…
52