Börzsönyi Helikon - 2012 március

KOVÁCS T. ISTVÁN
Buktam a tõzsdén
A bankhivatalnok tétován helyezte újjait a számítógép billentyûire.
-Írja, vagy ne írja?-olvastam le az arcáról a kérdést. Szólni nem szólhatott, mert ez nem fér össze a
munkakörével. Legfeljebb az arca rezdül olyan esetben mosolygás helyett, ha különös figurát lát maga
elõtt. Úgy nézett rám, mint egy csodabogárra,onnét az asztallap túloldaláról, mint aki azon tûnõdik; -Mit
akarhatok én itt, azzal a vacak négy aranykorona értékû kárpótlási jegyemmel?
Nem õ csodálkozott ezen elõször. A kárpótláskor már nem jutott más, csak egy igazolás, hogy ennyiért
még járna nekem valami, de már mindenbõl kifogyott a bizottság. Mikor aztán megjelent a rendelet, hogy
az ilyen restanciákat részvényekre lehet beváltani, a múlt évi tikkasztó nyáron egy teljes napot áldoztam rá
Budapesten, hogy visszaszerezzem a szerény családi örökség egy kis darabját.
Apám nyolcszáz négyszögölnyi birtokának a fele szántó volt, a fele szõlõ és gyümölcsfa. Nyolc aranykoronát
ért, amibõl ketten osztozhattunk a húgommal.
A szõlõ ültetésekor még otthon laktam. Késõbb gyönyörû fürtök teremtek a tõkéken. Csak egyetlen
szépséghibája volt a kertnek. Mikor apám közben hazabiciklizett ebédelni, arra járt Antal bátyánk, a
huncut susztermester. Apám a folytatáskor nem vette észre, hogy az merõ tréfából rövidebbre vágta a
sortávolságot mérõ vesszõt. Emiatt aztán egybefutottak a következõ sorok.Némi igazítás ellenére is téglalap
helyett háromszög alakúvá lett a tábla. Ettõl azonban még gyönyörû szüretekbe jártunk haza. Ott volt a
rokonság. Ünnep volt a szõlõszedés, nem munka.Vidáman kiabáltunk, ha megtelt a szedõkosár: Puttonyos,
puttonyos! Nagybátyám meg hordta a hátán, s öntötte a nagy kádba a bornak valót. Este a sajtoláskor
birkapörköltre ittuk az édes mustot, a gyerekeknek kilátásba helyezve a másnapi hasfájást, ha nem tartanak
mértéket.
-Érzelmi dolog-magyaráztam az ügyintézõnek. Az emlékek és a szüleim tiszteletére akarom. Nehogy azt
lássák szegények onnan fentrõl, hogy elherdálom, amiért õk verejtékeztek.
A bankember megértõen bólintott és szótlanul kiállította az okmányokat. Ettõl kezdve fokozatosan érkeztek
az egyenlegértesítõk, amikbõl mindig az derült ki, hogy vészesen fogyatkozik a családi vagyon. Ezért ismét
meglátogattam a pesti bankomat, s közöltem, hogy feladom a játszmát.
-Háát igen.-bólintott megértõn most egy kedves, fiatal hölgy. Ám aztán eszébe jutott a hivatali kötelessége
és puszta formalitásból megpróbált még rábeszélni a folytatásra, mondván: A szerencse forgandó. Lehet
ebbõl még jó befektetés.
-Hát persze, maguknak az ügyintézési költségek miatt -válaszoltam volna, de aztán erõt vettem magamon
és azt mondtam:-Inkább vessünk véget az egésznek.
-Látom, a minuszt már befizette - nézett bele a papírjaimba.
A jövõ héten eladjuk a részvényeit. Jöjjön be szerdán és akkor befejezzük az akciót.
Mentem. Elõtte még szétnéztem néhány könyvesboltban, mert arra gondoltam, hogy egy kötetre való
könyv ára talán még jár nekem annak a gyümölcsösnek az árából.
-Foglaljon helyet-mosolygott rám a hölgy és a számítógép adatait kezdte böngészni. Aztán egy üres papírlapra
felírt egy összeget, átnyújtotta a cetlit és részvéttel a hangjában közölte:
-Sajnos, ez rossz befektetés volt. Fáradjon a kasszához és fizesse be a különbözetet, nehogy tovább
növekedjék az adóssága.
-Sakk-matt -jutott eszembe, és szenvtelen arccal fizettem. Zsebre gyûrve a papírokat, ma sem számoltam
ki, hogy az elvesztett négy darab ezerforintos aranykorona, meg a kezelési költségek és az értékcsökkenés,
a sok-sok utánjárás mínusz összege mennyi lehet. Csak azt tudom, hogy a ráfizetést mérséklendõ, valakit
ki kell hagynom a karácsonyi ajándékozásból.
A húgomat semmiképpen, mert elõtte titkolom az ügyletet. Õ ugyanis azt mondta annak idején, hogy ezért
48