Börzsönyi Helikon - 2012 március

32
– Jánoska! – kiáltott fel Olga, amint meglátta. – Drága barátom, hát még sem felejtetted el Soós Olgát?
Teljes két órát beszélgetett a leánnyal, megemlítve többek közt a feleségével kapcsolatos sejtését.
– Lehetetlen! – ingatta fejét a virágárusnõ. – Bocsáss meg, de ezt én sehogy sem tudom elhinni.
– Konkrétabban? Azt hogy megszállta, vagy hogy egyáltalán van ilyen?
– Tulajdonképpen mindkettõt.
– Te, ugye, hithû református vagy?
– Az vagyok.
– És templomba is jársz, meg a Bibliát is forgatod.
– Természetesen.
– Akkor nemcsak Jézusról, hanem a Sátánról, démonokról is hallottál.
– Hallottam. Egy régi, letûnt világból – válaszolta Olga tétován. – Most egyre kevésbé, és sem én, sem a
barátaim, ismerõseim nem találkoztunk semmiféle démonnal.
– Én sem, ám attól még léteznek. A Marson, csillagokban sem jártál, mégis hiszel a létezésükben, nem igaz?
– Miért nem válsz el tõle, ha már ennyire megromlott a viszony köztetek?
– Három gyerekkel? Különben is szeretem – vallotta be János sóhajtva.
– És õ? Mert ez sem mellékes. Mit csinálsz, ha õ adja be a válópert?
– Akkor elválunk – szorította össze a száját dacosan.
Kimerítették a témát, hallgattak.
– Na, megyek, örülök, hogy láttalak.
Becsúszott a volán elé, és száguldás közben felidézte magában az Olgával és apjával kapcsolatos szavakat,
képeket. Fájdalom, mintha elhidegült volna tõle kissé Soós Olga. Hja, az idõ, a távolság! Ennek már sok
barátság esett prédául. De ez mind semmi ahhoz képest, amit az apja vallott be neki – gyújtott cigarettára
idegesen.
– Szeretnék veled négyszemközt beszélni – mondta az öreg búcsúzás elõtt pár perccel. – Julikám?
– Jó, jó, megyek már. Még ilyen titkolózást, de ti tudjátok – csoszogott át a másik szobába Madaras Albertné.
Amint becsukódott az ajtó mögötte, Albert bácsi elõhalászott a zsebébõl egy lapos üveget.
– Iszol?
– Köszönöm, nem kérek!
– Én sem szoktam inni, de néha muszáj inni ahhoz, hogy elbírjuk a keresztet, mert, ugye, minden
embernek megvan a maga keresztje. Kérlek, ülj már le, nem szeretek valakinek így gyónni.
Az úton átszaladt egy mezei nyúl. János fékezett, majd tovább meditált. Valahogy az az érzése, nem sokáig
húzza az öregúr. Feltehetõen neki is, ezért vallotta be a bûneit ilyen szokatlan, semmit sem szépítgetõ
õszinteséggel. Kezdte azzal, hogy megbánta, amiért megtagadta tõle egyetemi tanulmányai finanszírozását.
– Felejtsük el! Én ezt már réges-rég megbocsátottam.
– Te lehet. Én a mai napig sem… magamnak. Az is hiba volt, s nem is akármilyen, amikor lebeszéltelek a
feleségedrõl.
– Pedig jobb lett volna, ha rád hallgatok – sütötte le a szemét a tiszteletes.
– Hogyhogy? Talán megcsalt, vagy…?
– Az elõbb te „gyóntál”, most én következem – rukkolt ki János az igazsággal, s olyan képet festett Margitról,
hogy a jó öreg nem gyõzte a homlokát ráncolgatni.
– Szomorú történet. Én azt hittem, boldogok vagytok.
– Régen azok voltunk, most akár el is válnék tõle, ha nem nézném a gyerekeket.
– Hát ne nézd! – elevenedett meg Albert bácsi. – Attól még nem veszíted el a gyerekeid, számukra
pedig az a fontos, hogy nyugodt, harmonikus környezetben nõjenek fel. Egy szó mint száz: sürgõsen
válj el tõle, és ha már így alakult, még mindig elveheted azt a boltos lányt – puhítgatta fiát óvatosan. –
Kérlek, javíts ki, ha rosszul látom.
– Nem látod rosszul, mert ez a színtiszta igazság. Még kipróbálok egy-két tippet, aztán ha az sem válik be,
változtatunk.
– Változtass, fiam, változtass, amíg még megteheted. Én sajnos lekéstem: halott ember vagyok, Jánoskám.
– Nana! Dum spiro, spero: ameddig élek, remélek, szokta volt Madarász Albert mondani. Majd rendbe