Börzsönyi Helikon - 2012 március

jön a te szénád is, ne izgulj.
– Egy egyszoba-konyhás lakásban? Bajosan! De úgy kell nekem: csak azt kaptam vissza, amit én okoztam
másoknak.
– Miért, mit okoztál?
– Ugyanazt, amiért én is idejutottam. Egy felelõtlen, szívtelen bank miatt. Mert adtam ám én is pénzt hitelre.
– És?
– És volt, aki megadta, volt, aki…
Itt elcsuklott a hangja, pár pillanatig a könnyeivel küszködött, aztán megtörten folytatta.
– Volt, aki becsõdölt, az egyik még, Istenem bocsáss meg nekünk, öngyilkos is lett miattam.
A lelkész szeme megrebbent. Hallott róla, nem újság. Na, nem az apjától, csak úgy rebesgették a faluban.
Pletykabeszéd, szamárság! – intézte el egy kézlegyintéssel eddig az egészet, de ha már az apja is megerõsíti,
lehet valami a dologban.
– Bizonyítékod van-e rá, búcsúlevelet írt, vagy egy konkrét személy vádolt meg, mert ha nem, annak rengeteg
más oka is lehetett: betegség, anyagi gondok, szerelmi csalódás…
– Semmi konkrétumról nem tudok róla, én is csak úgy hallottam.
– Akkor ne törõdj vele! De ha mégis érdekel, egyszerûen kérdezd meg a családot!
A férfi türelmetlenül kukkantott az órájára. Remélhetõleg öt perc múlva otthon vagyok. A levél! – jutott
ekkor eszébe az az ajánlott küldemény, amit még Tázláron vágott zsebre olvasatlanul. Nézzük, ki írt neki!
Senki sem írt, csupán néhány fotó lapult a borítékban. Meztelen aktok, egy összefonódott szerelmespár:
Margit és Aczó Laci! – döbbent belé a felismerés. Ettõl még a lélegzete is elakadt, szeme kidülledt, s
ügyet sem vetett a kormányra. Neki is ment a korlátnak azon nyomban, majd azt áttörve ki a szabad
mezõre.
– Jézusom! – vetett keresztet egy arra robogó motoros fiatalember, és odarohant az autóhoz. – De hisz ez a
Madarász tiszteletes!
– Tiszteletes úr, hall engem?
A lelkipásztor fejébõl patakzott a vér, de hogy él-e, vagy meghalt, már nem tudta megítélni.
– Halló, mentõk! – riasztotta a halasi kórházat. – Jöjjenek ki gyorsan! Tázlár elõtt, az 53-as mûúton
balesetet szenvedett Madarász János tiszteletes úr.
Nos, a tiszteletes nem halt meg, de még sokáig kellett nyomnia az ágyat odabent. Tulajdonképp nem is a
karambol okozta itt a fõ gondot, hanem az a sokk, mely a fényképek megpillantásakor törte kerékbe a
jövõjét. Ugyanis a tiszteletes lebénult. Szerencsére nem teljesen, s még volt némi remény ahhoz, hogy
valamennyire rendbe jön. Viszont táncolni biztosan nem fog már, és persze dolgozni sem, erre fel kell
készülniük – prognosztizálta a fõorvos, amikor kiengedték Jánost a kórházból.
Albert bácsi rezzenéstelen arccal szállítatta Vadkertre. Bensõleg teljesen összetört, de külsõleg ezt
senkinek, fõleg a fiának nem szabad látnia. Öregember ide, öregember oda, most neki kell erõsebbnek
lennie, különben végük, úgy összeomlanak, mint egy kártyavár.
– Egy szobában heten? – sápítozott a tanítónõ. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan.
– Szükség törvényt bont. De ha van jobb ötleted, szívesen meghallgatlak.
– Menjünk vissza a parókiára, vagyis…
Tárgytalan! A hívõket nem hagyhatják pap nélkül, s mivel a parókia a papok szolgálati lakása, csakis az
lakhat benne, aki ott is dolgozik. Így hát nem be, hanem ellenkezõleg: sürgõsen ki kell onnan költözniük.
Jobb megoldás lenne a mamája, ha… Ha nem gyûlölné annyira Jánoskát. Bonyolult eset, nagyon bonyolult,
és igazán mindnyájukat megrázta, de mégis: pont most kellett neki is balesetet szenvednie? Egy hétig úgyahogy
kibírta, utána így szólt az öreghez:
– Beszéltem a mamával. Szeretne segíteni, ezért azt üzeni, illetõleg ajánlja, osszuk meg a terheket igazságosan
egymás közt.
– A mamád? Megtisztelõ, aztán hogy? Vesz egy házat, vagy inkább küld egy csekket havonta? – kérdezte
Albert bácsi leplezett iróniával a hangjában, tudniillik elég jól ismerte a szabónõt ahhoz, hogy bármiféle
ígéretnek felüljön.
– Nem vagyunk mi olyan módosak. Hogy küldhetne, ezzel szemben elvállal két személyt a családból.
– Eredeti ötlet. Kicsodát?
33