Börzsönyi Helikon - 2012 március

olyan politikai erõszakra épített Habsburg ellenreformáció, amelynek párja Európában nem akadt. Sehol
annyit nem szenvedtek a protestánsok, mint Magyarországon. A reformáció idején indultak meg a nagy
tengeri utazások, a világ a szárazföld belseje helyett az óceánokon túli tájakra összpontosította figyelmét.
Õsi kereskedelmi utak, melyek a Duna völgyén vezettek nyugatról keletre, jelentéktelenné váltak.
Elveszítették politikai és gazdasági jelentõségüket. Kiestek a “nyugat” érdekszférájából és ez tulajdonképpen
más okok miatt is tart mindmáig. A második világháború után a világ vezetõ demokráciái kiszolgáltattak
bennünket a Yaltai egyezményben. A világ eddig legkegyetlenebb ateista diktatúrájának. Ezek agymosásának
eredményeképpen még ma is egy csomó “vallásos” ember szavaz a kommunistákra. Ötvenhat után
harminchárom évvel összeomlott a “pártállam”. Krisztusi kor, mondta gúnyosan egy volt pufajkás a váci
piacon. Mi, akiknek saját magunknak kellett megharcolnunk a harcunkat, itt maradtunk nyugati ígéretekkel
etetve, semmi segélybe nem részesítve, örököltünk egy óriási nemzetközi adósságot, egy leromlott ipart és
egy tönkretett mezõgazdaságot. Tehát a Duna mellett éltem én, a kis templom tövében. Kollonits püspök
l712-ben a városfalon kívülre számûzte a reformátusokat. A gyadai réten volt vesszõbõl font templomuk,
meg Tótfaluba jártak vasárnapi istentiszteletre, csónakkal, mint a kosdiak. Aztán felépítették önálló
településüket, Kisvácot, ami ha nem is építészetileg, de lelkileg falu volt, még gyerekkoromban is. Kisvác
ma már Vác szerves része. Anyai ágról való õseim közt ott voltak a Jók, õsi vízimolnár családok, mint a
Tordai, Csereklye, Mizser, Molnár, Csanki és sorolhatnám. Amikor a nógrádi várat védték, itt nem messze
Diósjenõtöl, ahol a temetõdombról a Naszályt látom, kisváci gyerekek a legjobb katonák közé számítottak;
Borbély Márton, Csákvári András, Verebályi János... Kisváci emberek, jól megdobált benneteket az élet!
Jaj, de sok érdekeset tudnék mesélni a régi jegyzõkönyvekbõl! Az l600-as években több mint negyven
vízimalom mûködött itt. Még a huszadik század elején is harminc. A Nógrád megyei falvak mind idehordták
a gabonájukat. “Nem égette meg a lisztet, mint a gépmalom...a vót még csak a finom”. A dunai szél
akárhogyan is szerette õket, a történelem förgetege elsöpörte mindet egy többszázados értékrenddel együtt.
“Hej, Dunárul fuj a szél, szegény embert mindig ér…” dalolták ezt is a régi lakodalmakon. Esténként, ha
évszázados csenkefa zenéjét hallgattam, hallottam a malmokat is, meg látok ma is sok mindent, amit sokan
nem látnak, és bennem zug a folyó, lakodalmakkor molnárlegények kedve buggyant bennem elõ, amit az
úriemberek lenézõen és megbotránkozva néztek. Nagybátyám kölcsönkérte a hegedût a prímástól, és
senki se volt megbotránkozva. A “másik pap” meg dúdolta, hogy “édesanyám kössön kendõt...” Jó ember
volt ez a másik-pap, úgy is lehet mondani, hogy édesapám... Apám lelkész volt Kisvácon, nagyapám
Pócsmegyeren, dédapám Szekszárdon, ükapám lelkész és akadémiai tanár, szépapám, mint annyi más
unokatestvér és rokon, kántortanitó, a másik ágon volt a nagyanyám dédapja Felsõmocsolád tiszteletes
ura... El lehet képzelni, hogy ilyen örökséggel milyen irányvonalat képviselhet az ember és hogy miért nem
futottam be karriert a “pártállam” idején. Nekem óriási elõnyöm van az, életben, hogy soha, semmiféle
elõnyt nem élveztem.
Elvárások
A Duna valahogy mindig meghatározta életünket. Nem, ez így nem jó. Mi határozzuk meg életünket,
vagyis helyünket a világban. Nem, ez se jó. Mi itt vagyunk és elõbb-utóbb rádöbbenünk, hogy mi eleve
meghatározottan vagyunk itt és így és ekkor. Nem, ez se jó, mert valahogy nekünk is beleszólásunk van,
vagy lesz a dologba... ne menjünk bele ebbe, mert hiányos a mûveltségem és kicsi a tehetségem ezeknek
a kérdéseknek megfejtéséhez. A Duna egy eszköz volt arra, hogy jobban megismerjük a természetet és az
embereket. Ez mán döfi! Itt, a hegyek közötti völgyben eszembe jut a „túlsó part”, ahol melegsárga fövenyen
meleg combja közé szorította a lány nyakamat, tréfának szánta és örömbe-dermedt az arca. Oh, hogy
az idõ nem tud megállni, csak jönnek a feladatok, az életformálás, tanulás, munka. A nagy csalódások,
kihûlt combok, a félelem és a fájdalom. A minden-mindegy és a csakazértis. Valahogy azért bennem
mindennek ellenére megmaradt a fiatalság lelkesedése, és nem vagyok képes tudomásul venni, hogy elszállt
79