Börzsönyi Helikon - 2012 március

Milyen megfáradt, összetört ember lett belõle! Igazán gyerekjáték lenne megölni, vagy legalábbis elcsúfítani
ezzel a bicskával – emelte fel a kezét szilajul. A fenét, rossz ötlet! Elõbb még elszórakozok vele egy picurkát,
amíg bocsánatért nem könyörög – lódult meg a fantáziája, s szinte maga elõtt látta a mitugrászt, amint
összetett kézzel pitizik. Hopp, felébredt! Kezdõdhet az utolsó felvonás.
– Pálinkás jó reggelt, drága tiszteletes úr!
– Maga… maga kicsoda? És hogy került ebbe a lakásba?
– Nem ismer meg? Én vagyok Vas Gábor. Marcsi férje, emlékszik?
– Emlékszem – tapogatta meg János a homlokát.
– Akkor azt is tudja, mit akarok.
– Gyanítom. Már vártam magára.
– Maga tönkre tette az életem, tudja-e? Elõbb elmarta a szerelmem, aztán elidegenített a fiamtól.
– Tudom.
– Maga miatt kezdtem inni is, legvégül el kellett adnom a házamat. Azóta az utcán élek, tiszteletes, család,
állás és pénz nélkül.
– Nem tudtam, de sajnálom.
– Sajnálja. Csak ennyit tud mondani mindarra, amit elkövetett ellenem?
– Még mit akar? Megölni? Parancsoljon, semmi akadálya – hunyta le a szemét megadóan.
– Hova ment a felesége a két gyerekkel?
– Kecskemétre.
– És az édesapja?
– Disznót vágni egy rokonhoz. De ez most hogy jön ide? – tolakodott nyelvére a kérdés, aztán mégsem
kérdezett semmit sem.
– Kasa! – gondolta Vas Gábor; akkor van ideje elcsevegni a papjával. – Nem linkel?
– Számit ez most valamit? Rajta, csinálja!
– Mit csináljak?
– Amit akar. Vágja le a fülemet, ujjamat, szúrja ki a szemeim. Vagy nem ezért tört a házamba?
– Van egy cigije? – ült eléje egy székre a villanyszerelõ.
– Tessék!
– Furcsa ember maga, tiszteletes – fújta a füstöt János arcába. – Én meg bolond, amiért bedõlök magának.
– Ezt hogy érti?
– Sehogy! Felejtse el! Nyilván minden másképp alakul, ha korábban, úgy egy évvel hamarabb „török”
ebbe a kastélyba. De hát az utca nemcsak zülleszt, tanít is. Amint látom, azért magának is megvan a maga
keresztje. Elárulná, hogy jutott idáig?
– És maga?
Meghökkenve néztek egymásra.
– Maradt még a törkölybõl? Köszönöm – fogott kezet a lelkésszel.
Megint egymásra néztek, és mosolyogtak. Odakint lassan elállt a hóesés, és a nap is kisütött. Hirtelen
elsuhant valami az ablak elõtt. Mintha egy kiterjesztett szárnyú, hófehér angyal lett volna, s olyan erõs
fényt árasztott, hogy Jánosnak le kellett hunynia szemét a nagy fényben.
– Ott! Ott! – mutatott az ablakra! – Valami elszállt elõttünk.
– Micsoda?
Kinyitotta a szemét. Eltûnt, már semmi sem volt az ablakban.
– Semmi! Bocsánat! Csak a szemem káprázott.
1
Egy alkalommal Szent Erzsébet kenyereket vitt a szegényeknek, amikor sógorával, a zsugori Henrikkel
találkozott. Annak kérdésére, mit visz a kosárban, Erzsébet így válaszolt: rózsákat. Lássuk! –
mondta a király. Erzsébet engedelmeskedett a parancsnak, és valóban rózsák voltak a kosárban,
ugyanis Isten megbocsátván a királylány füllentését, valamennyi kenyeret rózsává változtatott.
A kisregény utolsó, befejezõ részét olvashatták A Szerk.
38