Börzsönyi Helikon - 2012 március

SZÁJBELY ZSOLT
A bátor álmodók
1.
A könyvek betûrendben sorakoztak a polcokon, mind aranyozott ábrákkal díszített bõrkötésben. Amikor
a Nap már kissé alacsonyabban állt, és a rekkenõ déli hõséget fölváltotta a közelgõ esõzések fuvallataitól
kicsit hûvösebbé lett délután, a fény mindig beette magát annak az ódon tükörnek a belsejébe, amelyet
Lord Cavendish, londoni költõ és arisztokrata hozott egy egyiptomi tartózkodás emléktárgyaként, valamikor
az 1870-es évek vége felé.
Sok ember megfordult már ebben a magányos, egykor hírneves könyvtárban, legtöbbjük olcsó romantikus
regényeket olvasgatott, ám olykor komolyabb olvasnivalók után érdeklõdõ emberek is felbukkantak, sõt
a turisták is szívesen betértek ide, így évente több alkalommal idegenbõl érkezett emberek kezébe kerültek
nemzeti drámaíróink utánozhatatlan kötetei, és a sok vándorlelkü ember feloldódhatott a szerelmi intrikák
és a hatalom utáni vágyakozás olykor vérgõzös tragédiáiban.
Egy napon, valamikor 1955. augusztusában, betoppant szent magányomba Raul Martinez, aki gyermekkori
cimborám volt. Sok mindenrõl szó esett köztünk: fiatalkori emlékek apró csónakjain eveztünk és kacagva
nevettünk azokon a bolondos gyermekeken, akik egykoron mi voltunk. Ahogyan boldogan hallgattam
Raul szavait, magam sem tudom milyen tudattalan erõk irányították gondolataimat, de eszembe ötlött egy
múlt homályába veszett közös tervünk. Hatalmas felfedezõ utakat akartunk megtenni. A tervünk az volt,
hogy Ushuaia-nál vízre szállunk, és a Drake átjárón áthajózva, a Scotia-tengeren, majd az Atlanti-óceánon
fölhajózunk egészen Salvadorig. Ez a terv azonban, mint oly sok gyermeki elme által elképzelt kaland,
legnagyobb sajnálatunkra, sohasem valósult meg. Pedig gondolatban már kíméletlen csatákat vívtunk az
óceánok hatalmas szörnyetegeivel, gigászi polipok karjaiból menekültünk, és tudatunk kiterjesztésével
bebarangoltuk az egész földgömböt! - Figyelsz te rám? - kérdezte Raul, mire elmeséltem neki, hogy mi
jutott eszembe közös múltunk emlékeibõl. Ezen jót kacagtunk, pedig az emlékeket tisztelni kellene és
némán áldozni oltáruk elõtt egy soha vissza nem térõ percet az életünkbõl.
Majd hirtelen ránk zuhant az a megmagyarázhatatlan hallgatás, az a furcsa érzés, amely azokban a percekben
keríti hatalmába az embereket, amikor világossá válik elõttük, hogy az, akivel ez idáig beszélgettek, akivel
kacagtak, mi több, közös emlékeken mosolyogtak, valójában egy idegen, akit csupán az emlékezés hatására
tekintünk barátnak, és valójában nem is neki örvendünk, hanem annak a kisgyermeknek, akivel egykor
kalandos álmainkat szövögettük. Egy könyv lapjait akármikor fölnyithatjuk, ha éppen elfelejtettük a régebben
írtakat, vagy ha élvezetes perceket okoztak számunkra, de az élet és az idõ lapjait már nem lehet így
visszapörgetni.
Aztán megtört a némaság. Sok minden elhangzott Raul szájából, és persze az én számból is. Többnyire
hétköznapi dolgokról beszélgettünk, egyetlen dologról hallgattunk csupán: arról a sok évrõl, arról a nagyon
sok hónapról, arról a rengeteg napról és arról a megszámlálhatatlan óráról és percrõl, amíg magányunkba
burkolódzva éltük életünket. Majd Raul rám nézett, szemében különös fények játszottak, megragadta a
kezemet, és így szólt:
- Most mennem kell. Keress majd meg egyszer, és beszélgessünk még többet, hisz’ lenne mirõl, de az idõ
most nem alkalmas egy kiadós baráti csevejre.
Egy papírdarabra felírta a címét. Mosolyogva bólintottam, és amikor kilépett az ajtón, már biztos voltam
benne: mindörökre elbúcsúztunk egymástól, és útjaink, mint a villámtól sújtott fatörzsek, megmásíthatatlanul
szétváltak...
86