Börzsönyi Helikon - 2012 március

ÁCS BÓDOG
HÚSVÉT MÁSODNAPJÁN
„Húsvét másodnapján mi jutott eszembe,
Cukros vízipuskát vettem a kezembe.
Elindultam véle piros tojást szedni,
Lányok, lányok, hogyha adtok,
Meg foglak öntözni.”
Éveim gyarapodásával mind gyakrabban ütöm fel emlékezetem vastag, poros nagykönyvét, s benne,
sárguló lapokon, a múló IDÕBEN egyre jobban fakuló írást böngészem, hol ezt, hol azt a gyermekkori
emléket felidézve, miközben végtelen szeretettel emlékezem meg drága szüleimrõl és mindarról, ami sajnos
elmúlt - visszavonhatatlanul.
Ahogy közeledik a húsvét áldott, szent ünnepe, ezt a régi székely locsolóversikét találtam a poros
lapokat forgatva, melyet valamikor, gyermekkoromban édesapámtól tanultam… aki meg talán az õ apjától.
Aztán idõ múltával én is továbbadtam fiamnak, hogy ne szakadjon meg a lánc soha és legyen valami, ami
emlékeztet még székely származásunkra, a gyökerekre.
Más nem is nagyon maradt ránk örökség gyanánt, csak a név, a család emlékezetében szájról szájra szálló
történetek, pár régi könyv, megsárgult okmányok, papírok, levelek, melyek igazolják, hogy a Kárpátok
tövébõl indultunk el a nagy világégés idején új hazát, otthont keresni, és érkeztünk ide, a nyugati végekre.
No, meg egy novelláskötet, édesapám írásaival, melyek a régi világról szólnak, székelyországról, a Hargitáról,
s az elvesztett szülõföldrõl…
Elõször Debrecenben mondtam el a kis versikét, az Erzsébet utca tizenkilenc alatt, természetesen hosszas
tanulás után, jó atyám türelmes tanítómesterkedése mellett, mivel mindketten meglepetésnek szántuk
édesanyámnak húsvét másodnapjára.
Sajnos, tanítómesterem nem mindig rendelkezett a türelem erényével, mert lám, valamelyik nap úgy
elnadrágolt egy letört diófa ág és az igazság kiderítésének okán, hogy az eget is nagybõgõnek néztem.
Pedig ha kellõ türelemmel kivárja magyarázkodásomat, kiderült volna, hogy az ágat ugyan én fogtam
meg, de valami féreg elrágta már a belsejét, azért pattant le, végtelen ijedelmemre és Csöpi néni –
szomszédasszonyunk, egyben a diófa tulajdonosa – nagy bosszúságára.
Aki természetesen azonnal beárult a szigorú családfõnek, úgy ferdítve a dolgokat, az ágra én csimpaszkodtam
rá, azért törött le. A következményekre most borítsunk talán fátylat.
És ezek után még meg is kellett locsoljam Csöpi nénit húsvét másodnapján!
A nevezetes asszonyságot egyébként szigorúan zárt körben csak Csöcsi néninek tituláltuk, tekintve, hogy
elég nagy „elõnyökkel” rendelkezett, amúgy pedig amolyan töltött galamb alkat volt, jókora
temperamentummal megáldva.
Édesanyámat természetesen mindketten meglocsoltuk, mi férfiemberek már korán reggel, most az egyszer
nagy egyetértésben, a versike sikeres és hibátlan elmondása után. Piros tojást is kaptunk, miközben a
családfõ akkora falatot kapott be a fõtt sonkából, hogy amikor le akarta nyelni, ijedten kezdett mutogatni,
hátbaveregetésért könyörögve.
- Tikkadj, fulladj, meg ne halj! – bíztatta édesanyám mosolyogva.
Ezek után átmentünk az udvaron az elsõ lakás felé kettesben jó atyámmal -ahol Csöpi néniék laktak-, aki
közben kezemet fogva azt mondta:
- Aztán illedelmesen köszönj, és ne feledd a verset!
Mire azonnal megbotlottam, szinte elejtve a nagyon fontos kelléket – a kölnis üvegecskét.
50