Börzsönyi Helikon - 2012 március

– Milyen Vas Gábor? Ja, az a nyomorult? Jézusom, most jut eszem-be: vigyázz ezzel a bunkóval!
– Itt, Soltvadkerten? Miért kell tõle tartanom?
– Mert szerinte neked köszönheti, hogy otthagytam, inni kezdett és elzüllött. Egyszer be is vallotta:
addig nem nyugszik, amíg ki nem tekeri ezért a nyakadat.
– Mivel foglalkozik momentán?
– Semmivel. Tényleg lezüllött: elõbb elárverezték a házát, aztán elvesztette az állását. Most itt csámborog
valahol Vadkerten.
Még egy áldozat! – hanyatlott vissza a párnájára Madarász. Az elsõ az édesapja, a második Margitka,
rajta keresztül Anna asszony… Pedig, Isten látja lelkemet, egyiket sem akartam bántani.
Telt-múlt az idõ. A gyerekek nõttek, okosodtak, és János is egyre jobban rendbe jött. Legalábbis fizikailag,
miközben lelkileg inkább le-, mint felépült – apja legnagyobb bánatára, aki sehogy sem értette, mi rágja
folyton belülrõl.
– Talán ilyen az alaptermészete – találgatta Albert bácsi felesége. – Vannak ilyen búval bélelt férfiak. Az
én dédim is ilyen volt. Nem is igen emlékszem, láttam-e mosolyogni valaha.
– Az alaptermészete? Nem, nem ilyen. Csak mióta pappá szentelték, nézi más szemmel a világot. Megváltozott,
érzékenyebb lett. Képzeld, azt hiszi, miatta vétkezik Margitka, s mivel õ az oka mindennek, csakis õ mentheti
meg a lelkét is.
– Még ilyet! El sem hinném, ha nem õ magyarázta volna be neked.
– Nem magyarázta be, de minden elejtett szava, mondata erre vall.
– Jaj, nekem ez túl komplikált! Sajnos úgy nézem, a gyógytornász helyett most már egy pszichiátert kell
fogadnunk.
Egy fagyos, téli reggelen Margitka, ukmukfukk, bejelentette, hogy – szünidõ lévén – elviszi a gyerekeket
egy hétre magához.
– Kérlek! Semmi akadálya – egyezett bele János udvariasan tele-fonon; most már tudott beszélni, még
ha lassan és nem is mindig érthetõen.
Alig tûntek el a gyerekek, szedelõzködni kezdtek a szülõk is.
– Mi meg disznót vágni megyünk a sógorhoz – fütyörészett Albert bácsi jókedvûen. – Nem jönnél velünk a
változatosság kedvéért? Ó, bocs, elfelejtettem, te nem szereted az ilyesmit.
János unottan nézett ki az ablakon. Odafönt a magasban Holle anyó rázogatta a dunyháját. Két nap múlva
karácsony. Ilyenkor szokták díszítgetni a fenyõfát a templomban. Ezt kedvelte, a disznókat sajnálta. A
csirkét is, bárányt, mindenféle élõlényt, amit az emberek feláldoztak a hasukért. Nem is vágott le soha
egyetlen csirkét sem. A csirke is élõlény, és én megbecsülöm az életet, mint Isten legcsodálatosabb
ajándékát – szokta mondogatni ilyenkor.
– Jó szöveg – csipkelõdött Margitka. – Azért a zúzát, kolbászt te is szívesen megeszed.
Ettõl fogva egyszer semmondogatott effélét, ezzel szemben egyre sûrûbben mellõzte étrendjébõl a húsokat.
– Na, szia! Délután, estefelé megjövünk. Ha szükséged van valamire, hívj fel a mobilon!
Végre egyedül! A rokkant férfi égre nyújtott kézzel ordította el magát. Elnyújtott, furcsa torokhangon üvöltött.
Egy kicsit úgy, mint egy farkas, egy kicsit úgy, mint az õsember bömbölhetett valamikor a történelem hajnalán.
Hátborzongató, itt történt valami! Ez az atyafi belõtte magát, vagy egyszerûen… megzápult. Látszólag,
valójában csak kieresztett némi ájert magából. Megesik, nem, ha sokáig visszafojtunk magunkban valamit.
Csak nyelünk, fortyogunk, aztán pukk, úgy törünk ki egyszerre, mint az Ezjafjallajökull vulkán mostanában
Izlandon.
A férfi odagördült a szekrényhez, és megkereste édesapja vérnyomáscsökkentõ italát. Egészségedre! –
emelte az üveget az ég felé, s akkorát húzott belõle, hogy egy pillanat alatt bepöckölt. Pazar nedû,
nemhiába szereti az édes is. Te meg mit hallgatsz? – intézte szavait továbbra is az Atyához. Nincs
kedved beszélgetni egy régi híveddel? Mi, hogy beszélgettünk mi már máskor is? Hogyne, de eddig még
egyszer sem kérdeztem tõled semmit sem. Most kérdeznék, ha megengeded – hörpintett egyet ismét a
palackból. Az 50 fokos pálinka villámgyorsan áradt szét az ereiben. Valamikor fiatalkorában meg-megitta
õ is a magáét, de miután egy papnak ez már nem illik, leszokott róla teljesen. Eh, mit számít! Akkor még
lelkész volt, most csak egy tehetetlen, szánni való léhûtõ. Elsõ kérdés: miért nem kívánsz nekem is
hasonló erõt, egészséget, jó Atyám? Ne, ne haragudj, csak kérdezem. Nincs válasz? Erre szokták
36