A bezdáni ember szabadkai versei

IDUSOK–LAUDÁCIÓLaudetur, egyhajú virág! Laudetur, madármenyegző!Még ma talpra álltok bennünk; vagytok az elsőmegmondhatói, mindig keleten kel a kikelet,és hogy csak most, pezsdüléskor, ne legyen vége semminek!Hogy csupán most ne legyen az idusok ki-és elmúlása,mikor beindul újfent a szokott rovarház-vedlés!Most lehet csupán minden vájásból vajszív lágyság,még ha felsajlik sajgón, hogy kérész-készülődésmunkálhat bennünk s hódunai iglicébe mozdulóérkezése aligvárt vajúdás pokol-fájdalmainak,bár tetőfokán a butaság-tora csúcsra indulókora, ami ha fájhatna, körülöttünk sokan ordítanának!Tudatlanság-kínokba temetkezve épp miattukindul útjára madármenyegző, és az egyhajú virág.Idusok közül is az első a márciusi, mikor kiadjukmagunkból a mérget, s követni vélünk pezsdülés-logikát!Laudetur hát, Magyarság! Laudetur a csonka álmok,valami gördülni látszik a Nemerével, idus-nézőbenimmár megannyi égi és földi tarthatatlan álmokilytényi álmodóinak az ébresztő; szemfedőbenhozott, talpig vasban, ezüstben, színaranyban,laudetur, Magyarország! Szemellenzőben, egylovasan,a tőke logikáján fennakadt tövisszúró-pózban,Te Csonka! Te soha még ekkora, vészes napnyugatban;Laudetur, Te örökké forrongó, szerencsétlen!Hogy tudd: a Túr már nem siet többé az anyja ölébe!Mert szikkadt szemhályog bántja, merre csontkovácsa?Hámlik rólunk hetedhét iziglen bölcsőnk, koporsónk kovásza!Szabadka, 2007. február 28.101