Bethlen Miklós, mint eaneellarius - MEK

12 ezred lovassal s 3 ezred gyalogsággal Erdélybe nyomultak,,
hallatlan gabona- és pénzmennyiséget róttak ki az országra s a
katonák csaknem szabad zsákmányolhatási szabadságot vettek maguknak.
Ugyanekkor pedig Bécsben, 1695 október 31-én az addig
csak a gubernium delegált szerveként működő Káinoki Sámueí
alkancellárt udvari kancellárrá tették s a melléje szervezett erdély
udvari kancelláriát, mint kormányközeget, eskü mellett beiktatták. 1 )
Beteljesült tehát az, mitől Bethlen Miklós tartott.
Ezek az események nagy aggodalmat keltettek Erdélyben s
mert látták, hogy baj van s ember kellene, aki ezen segíthessen,
most már jó volt megint Bethlen Miklós, kit eddig mindig mellőztek,
így tehát 1695 november 11-én Kolozsvárról felindította őt a gubernium
Bécsbe. E követségéről Bethlen azt írja, hogy: „Becsületem
akkor én nékem érdemem felett is volt. Minden erdélyi konferentiákban
jelen voltam, sőt egynéhányszor az én szállásomra jöttek
commissiora afféle secretarius bellicus et annonae főcomissariusés
camera consiliariusok. Oppenheim, Wertheim zsidó urak, sőt
maga Heisler generális és Dávid Palm ; más nagy emberek is jöttek
egy-néhány comissioba hozzám." 2 )
Sajnos, a helyzet annyira el volt már Bécsben rontva s ott
oly messze mentek már a központosítás irányában, hogy Bethlen
Miklós nagy egyéni súlya és tekintélye dacára is csak részleteredményeket
tudott elérni. Elismerték, hogy Erdély ártatlan a török
barátság vádjában, könnyítettek a beszállásolás terhein, szabályozták
a sókereskedést, a gubernium székhelyéül újból Fejérvárt
jelölték ki, de viszont a gubernátort eltiltották különböző fejedelmi
előjogok használatától, Apafit illetően pedig azt kívánták, hogy
jószágai egyrészét magyarországiakkal cserélje el stb., stb. Mindezeknek
az intézkedéseknek ódiuma Bethlen Miklósra szállott, annál
inkább, mert e követségét követően adták meg neki, Bánfi
György gubernátornak és Apor Istvánnak a grófi cimet, más egyéb
személyes előnyöket is nyújtva neki, Radnótot s a Thököly jószágok
1) Kőváry László: Erdély Történelme. V. kötet. 27. lap.
2 ) Bethlen Miklós: önéletírása. 11. kötet 153. lap.