Székely Oklevéltár 4. - MEK

A FEJEDELMI SZÉKELY POLITIKAÉS A SZÉKELYFÖLDI NÉPESSÉG-ÖSSZEÍRÁSOK (1575–1627)A Székely Oklevéltár új sorozata már indulásakor a székelység és egyben a magyarságtörténete eddig feltáratlan vagy legalábbis csak kis mértékben használt forrásainakkiadását tûzte ki céljául. Az eddig megjelent három kötetben közöltük az 1577–1600közötti udvarhelyszéki törvénykezési jegyzõkönyveket.Az új forrásközlés visszakanyarodott az idõszerûségébõl cseppet sem vesztett népiségtörténeteszmeköréhez, amelyet a magyar történetírás legjelentõsebb képviselõihirdettek meg a két világháború közötti korszakban.Erdélyben a népiségtörténet gondolata elválaszthatatlanul kötõdik Jakó Zsigmondprofesszor nevéhez, aki magával hozta mindazt, amit nagy mestereitõl elsajátított. Felkészültsége,konok kitartása és szívóssága, de nem utolsósorban markáns egyéniségepredesztinálta erre.Szakmánkban, a történetírásban az elõrelépésnek két meghatározó feltétele van:az eszmei és módszerbeli megújhodás és új, eddig ismeretlen források feltárása. A kétkívánalom szoros egységet alkot, annyira, hogy egyik háttérbe szorítása az egészmegújhodás rovására mehet; és ez érvényes fordítva is, mert a sajátos jellegüknél fogvaúj források feltárása az addig hagyományos eszmei megközelítéstõl nemegyszereltérõ értelmezési módozatokat igényel. Olyan jelenségekkel, kérdésekkel szembesítia kutatót, amelyekkel addig csak elvétve találkozott.Az udvarhelyszéki törvénykezési jegyzõkönyvek, a tanúvallomások, a perfolyam,az ítéletek és széki döntések gazdag anyaga a törvényhozás és bíráskodás fejlõdéséntúl elénk tárta a XVI. század végi székely falu mindennapi életét a maga rendtartásávalés feszültségeivel. Színesebbé, árnyaltabbá teszi a gazdasági és társadalmi életrõl alkotottképet.A bíráskodás és perrendtartás már magában bizonyos felkészültséget és jártasságotigényel nem csupán az írott törvények ismeretében, hanem az írásbeliségben is. Haehhez hozzáadjuk a XVI. század második felében – az ügyfél érdekétõl függõen –észlelhetõ Werbõczy által rendszerezett magyar jog és az ugyancsak írásba foglaltszékely szokásjog közötti választás gyakoriságát, talán érzékeltetjük, hogy ez milyenfelkészültséget feltételezett. Amikor a falusbíró írásba tudta foglalni az általa kihallgatotttanúk vallomásait és azt az alakiságnak megfelelõen elõ tudta terjeszteni a székibíróságnak, ez már jól szemlélteti, hogy az iskolázottság nyomán mennyire jutott aXVI. század második felében az írástudás a székely faluban. A megközelítõleg 70 településpörös irataiban több mint 130 prókátorral találkozunk, akik közül nem egy tudotta törvényszék színén hivatkozni (megjegyeznõk: pontosan hivatkozni) WerbõczyIstván Hármaskönyvének vonatkozó paragrafusaira vagy a székely szokásjog elõírásaira.Az udvarhelyszéki törvénykezési jegyzõkönyvek elõször és minden más forrásnál,még a korabeli vagy közelkorú elbeszélõ forrásoknál is hitelesebben szembesítenek aszékely szabadparaszti társadalom köztudatával, a mindennapi életet és magatartástoly nagy mértékben befolyásoló mentalitással, a szokásokkal és hiedelmekkel.Már ez a csaknem véletlenszerûen kiragadott néhány példa is jelzi, hogy az új forrástípusközlése a mai történetírás legmodernebb eszmei és módszertani áramlataibakényszerítette bele a kutatót, akinek – példának okáért – nem kizárólagosan a modernstrukturalizmus módszereivel kell közelednie a forrásokhoz, hiszen már eleve bennetalálja magát a szokásszerû struktúrákban, a lüktetõ szerkezetek mechanizmusában.5