NN. 69/70 LUGLIO-AGOSTO/SETTEMBRE-OTTOBRE 2009 - EPA

enneteket. – De azért az ütemet ti szabtátok meg.
Ágak közé feszített bőrökön dobolva, köveket
összeütögetve, tenyereteket combotokra verdesve. –
Meg a fenekünkre is. – És egyre vadabb és gyorsabb
táncokat követelve.
Nem is bírta sokáig mindegyikünk. Végül csak
egyetlen egy valaki maradt a tisztás közepén, és akkor
– te erről ne beszélj, mert ez tabu alatt van! – Azt
hiszed eltilt még mindig bennünket az ilyesmi? – Azt
hiszem. És ha vétünk ellene, akár ki is dobhatnak
bennünket ebből, a mégis csak kényelmes szekrényből.
– Arról szó sem lehet, de tabu ide vagy oda, annyit
mégis elárulok, hogy amikor lebukott a Hold, sikoltozva
rontottatok neki annak az egyetlen férfinak és
magatokkal vittétek a fák közé. – Így volt, azt sem
tudtuk, hogy igazi madár, vagy ember az a lény, de
soha nem került elő többé. – Valld be, hogy
széttéptétek s felfaltátok! – Nem igaz, felrepült az égbe!
– Mivel, hogy tabu alatt történt a dolog, azt hazudsz
erről, amit csak akarsz.
Mielőtt végleg összevesztek volna ezen, otthagytam
őket. Amúgy is elhallgattak volna, mert ritka
vendégként valaki belépett a terembe.
Egy szerencsés, sikertörténet
Fiúk, – állította sorba a bányába igyekvő erős
embereket a csapat vezetője. Rajtatok a sor. Ez nem
akármilyen feladat lesz. Amelyiktek a legnagyobb és a
legszebb kővel – vagyis velem tér haza közületek, azt
megünnepeljük. – mesélt erről, az a labda nagyságú
kődarab, amelynek különleges helyet rendeztem be az
egyik szekrénybe. Úgy beszélt olykor, mintha maga
lenne az a fickó, aki megtalálta. De többnyire csak
inkább róla szólott, és nem általa. A leglustább fickó
volt valamennyi között. Utolsó volt a sorban akkor is,
amikor azon az ösvényen haladtak a bánya felé,
amelyet a dúsan tenyésző indák minduntalan befontak.
Letaposták előtte az utat, neki már nem kellett
megbotlania egyetlen liánban sem.
Vállas erős fickó volt, s nem is először vett részt ezen
a kalandos kiránduláson, a félnapi járóföldre lévő
bányához vezető úton. Mindannyiuk kezében néhány
szerszám volt csupán, egy ütő kő, s néhány szarvas-
vagy tulokszarvból kihegyezett agancs. Már
valamennyien elfoglalták helyüket a bánya falával
szemben, és már ütögetni is kezdték a rétegeket,
amikor végre valahára ő is odaérkezett és belekezdett a
munkába. Már ökölnyi darabocskák csillogtak néhányuk
markába, az övében még egyetlen darabocska sem.
Nem is nagyon érdekelte, hogy valami nagyobb
kődarab kerüljön a kezébe, ám ekkor észrevette, hogy
a rétegek között egy vékony résben valami bogárféle
lény dugta ki a csápjait. Ekkor sem követ akart hasítani
a falból, hanem a bogarat akarta kupán vágni.
Odahelyezte a résbe a hegyes agancskapát és rácsapott
az ütőkővel. A fal azonnal berepedt, és egy jókora,
csaknem emberfejnyi darab hullott ki belőle, rá a bal
lábfejére. Akár a sikertől, akár a fájdalomtól ordított fel,
a zajra a társak azonnal köréje gyűltek, csodálták a
követ és ünnepelték a fiút.
Aztán megindultak hazafelé, ezúttal is ő baktatott a
sor végén, hiába is tuszkolták volna előre, hiszen
lesántult.
Hazatérésük után csak folytatódott az ünneplés, soha
senki ekkora kovakő darabbal nem tért még haza a
messzi bányából. Csakhogy neki bedagadt a lába,
alighanem el is törhetett valamelyik csont a lábfejében.
A főnök azonnal odahívatta a javasasszonyt és
kezelésbe vetette, aztán több holdjárásnyi időre a
munka alól is felmentette. Ez volt a legnagyobb
ajándék, amit kaphatott ez a lusta fráter. Réges-rég
meggyógyult már a lába, de ő még mindig játszotta a
sántát, s ha minden munka alól nem is tudta
felmentetni magát, az alól már igen, hogy még egyszer
abba a bányába küldjék.
A kudarc
Egyik nap olyan, mint a másik. Vagy mégsem? Szótlan
számára mindkettő igaz lett. Erről az a kettétörött
kőbalta beszélt nekem, amelyet többször is sajnálkozva
vettem a kezembe.
Pedig a legkeményebb bazaltból volt a kő. Jó kézbe,
vagy is inkább kezekbe is került, mert mielőtt Szótlan
foglalkozott a megmunkálásával, már számos elődje
próbálkozott a kilyukasztásával, talán tíznél is többen.
Kellettek a törzsnek ezek a kilyukasztott éles kövekből
készült balták. Nélkülük nem csak a fákat nem tudták
volna kidöntögetni, de a vadak ellen sem bírtak volna
védekezni. Szótlan kezébe akkor került ez a kődarab,
amikor már a kisujja hegye belefért a rajta levő lyukba.
Esélye sem volt arra, hogy befejezze a munkát, de
azért reggeltől estig, egy fatuskón üldögélve
csiszolgatta, vésegette szótlanul a kődarabot. Emiatt is
nevezték el Szótlannak.
Azon a napon, amely mégsem volt olyan, mint a
másik, megtörtént az, amit a legnehezebb volt elviselni.
Minden előzmény nélkül széttört a kődarab, és
értelmetlenül, befejezetlenül, kettéhasadva,
csúfoskodott az alatta lévő fadarabon.
Nem a büntetéstől félt, szinte remélte is, hogy őt
okolva a hibáért, a főnök mérgében agyoncsapja. De
nem így történt. Sajnálkozva vette kezébe a főnök a
követ, de szeme elé tette, s alaposan megforgatta,
aztán kijelentette: nem a te hibád. Valami
hajszálvékony idegen anyag került bele a kőbe, ami a
bajt okozta. Ugyan ki tudhatta volna előre, hogy ilyesmi
van a belsejében? Aztán elővett egy másik kődarabot, s
Szótlan kezébe nyomta. Eredj vissza a helyedre, s kezdj
bele ebbe az új feladatba! Ez nem fog kettétörni, még
fiaid fiainak unokájának kezében sem, hiszen csak
éleket csiszolunk belé. Bot végére erősítve így is
hasznos szerszám lesz belőle.
Szótlan lehajtott fejjel - mert még mindig magáénak
érezte a kudarcot- ment vissza a helyére és szótlanul,
ugyanúgy szorgoskodva kezdett bele az új munkába. S
ezentúl valóban egyik napja olyan lett, mint a másik.
Csáth Géza (1887-1919)
FEKETE CSÖND
Leírom ide, doktor úr, hogy miről
van szó. Az öcsémről, a szőke,
piros képű kisfiúról, akinek sötét
szemei mindig a messzeségbe
néztek. És még egy dologról. A
108
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIII – NN. 69/70 LUGLIO-AGOSTO/SETTEMBRE-OTTOBRE 2009