NN. 69/70 LUGLIO-AGOSTO/SETTEMBRE-OTTOBRE 2009 - EPA

A másik tetszetős képet a boldogság virágáról festi:
„A boldogság kék virága ... Szem előtt keresheted:
hiába!/ Aki vissza néz: az látja csak!” Más szavakkal
élve mintha azt sugallná vele, hogy az ilyen
visszanézés, visszatekintés egyben visszatérést,
mondhatni hazatérést is jelenthet. Hiszen „A visszatérés
-ahogy Hamvas Béla írja-, az újjászületés, a lét
egységének helyreállítása....”
Hasonló cselekmény-mozzanatot idéz fel előttünk
Toldi kezdő sora is:
Vissza néz a Magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor fényes napjaidra...”
Mitöbb, azonos gondolatot serkent bennünk pl. a
visszatekintő zöldhalompusztai szkíta aranyszarvas is.
Ezeknek már többen próbálgatták megmagyarázni a
titkát. Ki tudja, vajon miért teszi, lehet az üldözőire
vagy tán rejteki módon a megszépült múltra, a
hajdanbeli aranykorra, az elveszett paradicsomra vet
egy nosztalgikus tekintetet vissza?
Értesüléseim szerint „Attila palotája” felépül
Tápiószentmártonban s közben a régi turul
emlékműveket is lassanként helyreállítják. Sőt már egy
csodaszarvas szobor felállításának gondolata is
felvetődött újra. Igen, a Pázmány Péter Tudományos
Egyetemet végzett Dr. Bobula Ida volt az, aki a sumér
„dar-ah” nevet és a szkíták legendás ősapjának
Targitaos nevét első ízben a szarvassal rokonította.
(Dara = Tar = szarvas, merő véletlenség ugye?)
Azonban Magyar Adorján vetette volt fel elsőként a
szobor gondolatát. Igaz hazai berkekben már egyszer
Grandpierre Endre is foglalkozott bizonyos tekintetben
(szarvas = napállat) vele. Tehát az ötlet helyesnek,
időszerűnek tűnne. Persze itt maga az idő az, amely
leginkább sürgetget bennünket. Az 56-os emigráció
lelkes tagjai lassacskán kihalnak s a fiatalabbja már
nem ért velük egyet. De hinni kell a csodákban! Talán
akadnak majd olyan lelkes hazafiak, esetleg tehetősebb
keleti rokonok, akik a kivitelezéssel
esetleg segítségünkre jönnének.
Szívélyes üdvözlettel: Imre
Kedves Melinda,
Wellington, 2009. jún. 6.
ezt a levél-esszét inkább egy új
műfajnak szánom, hogy levelezés
formában is leközölhető legyen és
hogy a kurtaságát se kelljen
magyarázni! Felfedezésem tulajdonképpen
megérdemelne egy nagyobb lélegzetű tanulmányt, mert
hiszen a magyar irodalmat érintő problémákról illetve
előnyökről is szó lesz, még ha csak érintőben is.
Már említettem előző leveleimben Pete László Miklóst,
akit kiváló költőnek tartottam egy féltucat versének
olvasása után is, nemcsak modern látása és igaz
érzelmeinek pontos és költői fogalmazása miatt, de
verselésének érett és sokrétű formavilága miatt is.
Azóta megismertem tolla alól sokkal, sokkal többet;
többek között egy valószínűleg veleszületett
tulajdonságot is, amit csak nagyon érett költők igazán
termékeny költői évek után alakítanak ki magukban: ez
a természetes szimultán verselés képessége, amelyben
a verssorok olyan szerencsésen ötlenek fel a költő
ihletében, hogy szövegük az ütemhangsúlyos verselés
követelményeinek éppúgy eleget tesz, mint az antik
lábvers skandálási kívánalmainak is. Ilyen például
Babits: Jónás imája, amelyben a négyütemű
tizenegyesek egyben hatodfeles jambikus sorok is.
Tehát nagy számban szimultán sorok is.
Pete László Miklós nemcsak verseket ír, mindenféle
prózai műfajnak is prolifikus alkotója. Erőssége mégis a
verses dráma, melyeket a magyar drámai jambus
formájában ad elő és teszi ezt a legnagyobb gyakorlott
könnyedséggel.
Magyar nyelvünkben a "drámai jambus" az angol
"blank verse"-nek a megfelelője nem olyan népszerű,
mint az angolban, ahol Shakespeare drámáiban
olyannyira megmunkálta, hogy segítőiben is
meghonosodott a nyelve, hogy munkáiba való
"besegítéseket" alig lehet megkülönböztetni!
A mi nyelvünkben Katona József Bánk bánja és
Madách Imre Az ember tragédiája a kiemelkedő példák.
Kettőjük közül Katona Bánk bánja olyan magyar
valóságot szólaltat meg, ami nagyon ritkán fordult elő a
magyar parnasszuson. Talán nem véletlen, hogy a
darabot életében sehol sem sikerült megjeleníteni, mert
az még Erdélyben is elkallódott. 1811-ben megjelent
könyv formában és semmiféle visszhangot sem keltett.
Az igazság az, hogy nemcsak a hivatalos cenzúra
akadályozta, hanem még olyan nagyságok, mint
Kazinczy, Kölcsey és Kisfaludy Károly sem karolták fel.
Következésképpen csak a halála után ért el színpadi
sikert. Katona József Bánk bán előtti próbálkozásaiban
csak a szélsőséges fantázia, bizonyos érzék a vad
szenvedélyek ábrázolásában és egy nyelvi
expresszionista hajlandóságon kívül tulajdonképpen
semmi sem maradt ránk.
Madách műve ezzel szemben az egész Európa
szellemiségét tükrözi inkább, mint a magyar szellemiség
kifejezője. Legfőbb költői ideálja Goethe, az egész
emberiség költője volt és Madách is az akart lenni. „A
hazafiság csak a magyarnál lehet költészet tárgya, hol
létünkért küzdünk, semmi nagy költő azt nem
használta!” - írta fel magának egy papírlapra. Azok
közé a kevés magyar költők közé tartozik, akiknek a
műve fordításokban az európai irodalom része lett.
Irodalmunkban tehát Katona Józsefen és Madách Imrén
kívül csak nagyon kevés említésre méltó drámaíró van,
aki a klasszikus versű "drámai jambus"-t, az angol
"blank verse" testvérkéjét használta volna kifejező
eszközének. Madách verselésében Arany János
lektorálása volt szükséges, hogy a drámát könyv
formában kiadhassák.
Ilyen körülmények között talán nem is csoda, ha egy
olyan találat ér bennünket, magyarokat, hogy egy
magyar Shakespeare-t ünnepelhetünk, akinek a
"drámai jambus az igazi erőssége. Ezt a formát Pete
László Miklós olyan színvonalon kezeli, hogy feltétlenül
megérdemli ezt a megkülönböztetést. Nyelvi
könnyedsége és termékenysége olyan alkotási
sebességet sejtet, mint a legnagyobbaké és aki fiatal
kora ellenére olyan szerkesztési készséget mutat be,
118
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIII – NN. 69/70 LUGLIO-AGOSTO/SETTEMBRE-OTTOBRE 2009