NN. 69/70 LUGLIO-AGOSTO/SETTEMBRE-OTTOBRE 2009 - EPA

Hektor a fejet ragadta meg s markolta szilárdan.
Patraklosz a lábánál fogva tette ugyanezt. Mint két
feldühödött eb úgy vonták, marcangolták, húzták
maguk felé a zsákmányt. A tehetetlen tetem meg egyre
hosszabban és vérmocskosabban nyúlt el a földön.
Itt a pillanat, mikor közbe kell lépnie megint egy
istennek. Phobiosz Apollon, eldöntője sok ehhez
hasonló dögszagú viszálynak, Patraklosz háta mögé
került, s az akhájt megüté vállán s gerincén. Leveré
fejéről sisakját. Mellvértjét eloldja, hogy szabadon
döfhessen belé védence, fattyú-rokonja: Trójai Hektor.
Így öl, ily bátran ölet Létó gyermeke, ez a Zeusz
kedvelte isten. A Napnak, a Fénynek, a Világosságnak,
az Észnek, az Értelemnek Ura és Istene! Ha lehet,
válasszuk inkább a Sorsot. Ez is többnyire hátulról terít
le, az immár egyetlen istent sem vállaló Föld sarjait,
embereket.
Legyünk mégis méltányosak, nemcsak a trójai idők
vannak, voltak teli szörnyűségekkel. Szennyből, vérből,
mocsokból, förtelmekből kell mindig hasznosat, szépet,
igazságot teremteni, úgy valahogy, ahogyan ezt a Vak
Énekes csinálta.
A Pegazus, a középső Gorgónak, a Medúzának, a
kígyóhajú sötét szörnyetegnek levágott fejéből ugrott
ki, hogy fölszárnyaljon – hátán valakivel – a tündöklő
magasba. Megismétlődik mindannyiszor, mikor egy igazi
Költő vág oda kora Szörnyetegeinek fejéhez a
kardsuhogású, fémélességű, tiszta szavakkal.
Egy Szép Helénáért
Jóllehet magam is már korosnak tartom magamat
ahhoz, hogy oly messze lakó Hölgyeknél viziteljek, s
kíváncsian nézegessem bájaikat, naponta kimegyek s
járom a dombokat. Mustrálom a szép öreg pincéket.
– Ennek jó még a lábazata. Igaz, hogy oldala
szétrepedt, s az alfelén már csak szánakozni lehet.
Rendbetennélek – mondom egy másiknak. S
belebámulok a szokatlan helyen szétnyílt falhasadékán.
– Vinném haza tőled legalább ezeket a szép
napkapukat. És ha lehetne bensejedből azt a gyönyörű
falkivágását is. Milyen rozzant ez a Hölgyike! Milyen
öreg, s mégis vannak sokatígérő bájai. És karcsú
csípője. Nézd az élteset – hogy tudja – még mindig
könyökével a hegyoldalnak dönti magát.
– Tíz évvel ezelőtt jöttél volna ki ide. Vagy még
régebben. Szépet választani, legalkalmasabb idő ehhez
a múlt század eleje volt. Ki tehet erről, hogy az ükapa
nem ezen a tájon élt!
– A kutyafáját! Ha nem tudsz bejutni egyikbe se igazán,
hatolj be mindegyikbe. Hogyan? Együtt veletek?
Meg kell beszélni előbb a dolgot. Akár azt a másik
Nőért vívott ütközetet. Kezdjük a hadak fölvonulásán.
Aztán tartsunk közös áldozatot. Nem. Azt majd inkább
odakinn. Bor nincs idehaza igazán jó. Menjünk már!
Kezdődjék el az ostrom. A téli nap nem tudja felszívni a
ködöt, de mi – ha összefogunk, legalábbis kifele
biztosan odatalálunk.
Aztán haza hogyan? Akad valaki, tán egy vak
énekes, aki majd megénekli imbolygó s dicső árnyaink
hogyjártát.
A vers ívelése
Szép ívelése van ennek a versnek – bök rá
barátom a sok közül az egyikre. Kár, hogy annál a
sornál mutatja hol, leül. Hol? Melyik betűnél? Nézek
ijedten oda, s már rázom a fejem.
Őrizzük magunkban, ki tudja mikortól s meddig
még, egy másik Lét lehetőségét. Nem az öröklétét.
Hiszen az eleve tudjuk: elérhetetlen. Egy tiszavirágú, de
tiszta Lét után sóvárgunk mely éppen a könnyűsége és
a nagyon közelsége folytán megvalósíthatatlan.
A dolgok felett való lebegés, a minden egyébről
való teljes megfeledkezés vezethetne a beteljesülés
pillanatához. Csak a magamagától útja vezet oda, a
rendkívüli egyszerűség, az utolérhetetlen
természetesség.
Mi tart vissza, hogy odaérj? Tán az az ostoba kis
fájdalom, mely minden kezdet és vég, vég és kezdet
bekövetkeztekor jelentkezik?
Úgy válj semmivé, úgy oldódj föl, azzal a biztos
nyugalommal, hogy végre egyesülhetsz azzal, mit
rejtett formában mindig is legféltettebb kincsedként
viseltél: a Mindenséggel!
Készülődés
Ma azzal ébredtem, tudom pontosan, hogy mit
akarok csinálni…aztán valamivel később, hogy, Ó, még
pontatlanul sem.
Szemem sokáig könnyezett a retinámra érkező
első fénysugarak befogadása, sértő tolakodása miatt.
Fülemben még dobhártyát sértően zengtek az éjszaka
baglyainak és uhujainak hangos rikoltozásai.
Aztán ki kell kerüljem a rámváró dolgokat, köztük
a legveszedelmesebbeket, azt is, hogy köszöntselek
barátom!
Jó, észrevettem, hogy itt vagy már, de azért ne
tiblábolj egyre körülöttem.
Legszívesebben folytatnám tovább csöppet sem
könnyű álmomat, de legalább nélkületek és amilyen
messze csak lehet parttalanul távol tőletek!
Ez történt
Széttörte botját Pásztor. Elhajította kürtjét Kanász.
Meggörbítette fogóit Kovács. Rongyokká szaggatta
zsákjait Molnár.
A semmit ütlegeli Csapó. Magát töri kerékbe
Bognár. Képzeletbeli kazal tetején vet bukfencet Lurkó.
Kocsmaasztal tetején kántálja énekét Kántor. Üres
templomban feszíti magát keresztre Pap.
Házanként, portánként karóba húztak egy-egy
parasztot. Holnap kitűzik a határba, ijesztőnek, a többit.
Rettenjetek el kalandozók, vándorok, kirándulók! Ide ne
gyertek utazók, idegenek! Lég törvénytelen útjain át
cikáznak ideges madarak.
Doktor kapkodva csomagol, halálba hívják. Vele
tart Tanító, Postáskisasszony, Boltos és Koldus.
Lopakodó szellemek.
Fellángolt erdők jajszava sistereg. Föld alá
apasztott vizek sikolya elhalkul. Nevük kiáltozzák
tarhegyek. Távolból felelnek rá átokszavak. Végszavak
végszavakra.
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIII – NN. 69/70 LUGLIO-AGOSTO/SETTEMBRE-OTTOBRE 2009
129