NN. 69/70 LUGLIO-AGOSTO/SETTEMBRE-OTTOBRE 2009 - EPA

A srácok többször rimánkodtak, hogy zárjuk a lakásba
Abát, mert így nem lehet focizni. Lehetett. Annyira,
hogy mi hárman alkottunk egy csapatot a párommal és
Abával, s bárki, aki még előkerült, mert játszani
vágyott, jöhetett, mi legyőztük őket.
Igaz, ehhez hozzá tartozik, hogy a páromnak még
Abáénál is kivételesebb technikája volt. Annyira, hogy a
házunkban lakó, akkor még ifjúsági játékosnak, sőt
barátjának, az ifjabb Albert Flóriánnak is ő tanított meg
néhány labdakezelési trükköt. Nem csoda: a focizó és
fejelő kislányt annak idején az egybenyakú Kocsis Sanyi
tanította meg néhány dologra.
Én akkoriban még mozgékony és gyors voltam,
befértem a családi csapatba, de meg kellett elégednem
a harmadik hellyel.
Amikor megérkezett Bernát, el kellett tekintenünk a
játék örömeitől. A drága nagy cula sehogy sem akarta
megérteni a labdarúgás lényegét és értelmét. Állandóan
fölkapta a labdát (bármekkora legyen is), és rohangált
vele, miközben amikor csak tehette, Aba hátát és fejét
ütötte a bőrrel. Ha pedig bezártuk, úgy ordított, mint a
Behemót, a világ végén is meg lehetett vadulni tőle.
Érett az elköltözés, és lassan leszoktunk a fociról.
Vissza akkor szoktunk ennek sokkal jámborabb
változatára, amikor Bernátot kizárhattuk a családi
házból, és a Csöpinek is becézett, kis növésű játékossal
a házon belül játszottunk. Használható technikánk
révén át-átemeltük fölötte a labdát, ami kizárólagos
tulajdonát képezte, de ha nem elég magasra emeltük,
fejjel leszedte. Pillanatok alatt felfedezte és alkalmazta
azt, amit kétlábú focisták kispályán csak ritkán szoktak:
a mandinert.
Verve voltunk. A kisöreg jobb volt, mint mi ketten
együttvéve. Mit csináljon két ember egy kutyával?
Cicázzon, ez természetes. Egy ilyen jószággal azonban
nehéz ügy volt, és ha eltűrte volna a dédelgetést,
agyonkényeztettük volna elragadtatásunkban. Vele
azonban játszani kellett, nem gyerekeskedni. Olyan
pontosan tudta, hova pattan mandinerről a labda, hogy
amint elrúgta, máris rohant a saját feje után, és ezt jól
is tette, mert egyre vénülőbb csontjainkkal hiába
vetődtünk, a labda mindig pont oda ment, ahol ő várta.
Ha megkérdeztük az eldugott sportszerről, hogy
„Aba, hol a labda?”, eleinte törte a fejét, szétnézett, és
ha a kandalló tetején volt, oda mutatott, s addig
ordított, amíg le nem vettük neki, de ha bárhol máshol,
elérhető helyen volt eldugva, bemászott, és előhozta.
Bernát kint ordított, hogy engedjük be, de nem
engedtük. Egy-kétszer megpróbálkoztunk vele, de nem
tudott ötletesebb dolgot kitalálni, mint felragadni a
labdát, és azzal ütögetni Abát.
Bumbi számára ez az egész dolog teljesen értelmetlen
volt és kimaradt belőle. A csimpánzkodás és a macska-,
valamint madárhajkurászás még csak-csak, a séta
rendben, de ez a labda-ügy nagyon messze esett az ő
világától. Mint minden befogadott kutya, teljes
odaadással őrizte a házat, azonban ő volt a környék
leggyávább kutyusa, és bármilyen cirkuszt csapott is,
abban csak a leggyávább postás hitt.
A leggyávább postásnak fülsértő szopránja volt, és
Tamásnak hívták. Ilyen vékony hangú embert, ilyen
testmagassággal még nem láttam. Folyton nyávogott,
hogy őt meg fogja harapni ez a kutya. Ez a téveszme
elhatalmasodott rajta, ezért amikor nekünk hozott
valamit, sosem mulasztotta el, hogy összecsavart
újságokkal üsse a jámbor fiúkat. Nagynehezen kivívta,
hogy amikor jött, dühös ugatás fogadta. A postás
sikoltozott, mint egy pánikba esett idős asszony, a fiúk
ordítottak, így, amikor hallótávolságon belül voltam,
mindig tudtam, hogy a postás van itt.
Később Tamás lenyúlt egy halom nyugdíjat, és
büntetésből elhelyezték tőlünk.
Átmenetileg egy másik idegbajnok helyettesítette, aki
egyszer azzal lepett meg, hogy őt az egyik kutyám
megmarta, és meg is mutatott valami vékonyka
karcolást a könyöke táján, ami vastag, agyonbélelt
dzsekijén belül keletkezett.
Elővezettem a delikvenseket, hogy mutassa meg,
melyikük volt a tettes. Abát kizárta, Bumbinak éppen
súlyos sérülése volt egy téli fáramászás következtében,
erősen sántított, maradt a világ legjámborabb jószága,
Bernát.
Ezen röhögnöm kellett. A tőlem telhető legkomolyabb
képpel fogadtam a Magyar Posta azon igényét, hogy az
engem felkereső főnöknek mutassam be Bernát oltási
igazolványát. Valami nagyon nem stimmelhetett a
dologban, még arra is gondoltam, hogy Tamás
nyugdíjtolvaj, aki a továbbiakban egy közvetlen közeli,
de másik körzetben ápolta a leveleket és a nyugdíjakat,
valamint járulékokat, uszította új kollégáját a fiúkra.
Beleszólt a főnöke által folytatott „vizsgálatba”, hogy
hátha nem is az általa megjelölt kutya igazolványa,
amivel az eb beoltottságát igazolom.
Komoly veszélyben forgott a testi épsége, amikor egy
tigrisidomár nyájasságával megkérdeztem, szerinte
melyik kutya oltási igazolványa ez, és szép lassan
odanyomultam a kerítéshez. Akkor vette észre, hogy a
vénember meglepően könnyen mozog, és vagy
másfélszer akkora, mint ő. A főnöke leintette, de
beosztottja védelmében megkérdezte, tudom-e, hogy
én felelek azért, amit a kutyám tesz. Miután
elmagyaráztam neki, hogy a magyar jog értelmében a
kutya veszélyes üzem, és az általa okozott károkért
üzembentartója felel, elkomorodott. Pedig nem vagyok
jogász, csupán élvezem az abszurd helyzeteket,
nemkülönben a jogászok nyelvezetét.
Megkértem a postást, mutassa meg a sebesülést.
Boldogan rángatta fel a dzsekije ujját. Már alig látszott,
hiszen egy álló nap eltelt az állítólagos esemény óta.
Tetszik látni, mondta a főnöke. Látom, nyugtattam
meg. A gyanúsított Bernát közben ott hevert a
lábamnál, és unalmában vérszomjasan bóbiskolt. Ön
látja a postaládámat?, kérdeztem a kézbesítő főnökét.
Látta. Ott volt, a kapun kívül. Akkor mondja meg
nekem, amíg nem kell kórházba vinni a beosztottját,
hogyan került kézbesítés közben a kapumon belülre a
postás könyöke, amin a bemutatott karcolás
keletkezett. De nagyon gyorsan válaszoljon, mert az a
gyanúm, ha igazat beszél, akkor azzal kísérletezett,
hogy hülye elődjéhez hasonló módon benyúlt, hogy
meg tudja ütni a kutyáimat, és azért most komoly oka
lesz kórházba menni.
Valószínűleg hangerőben is átléptem a tőlem
megszokottat, mert Bernát kinyitotta a szemét, álmosan
körülnézett, és feltápászkodott.
Eltávoztak.
Néhány nap múlva kiderült, hogy a szorgalmas postás
feljelentett az önkormányzatnál, és egy hölgy
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIII – NN. 69/70 LUGLIO-AGOSTO/SETTEMBRE-OTTOBRE 2009
111