magyar klasszikusok. [Az elöszót irta gróf Klebelsberg Kuno]

kimeríthetetienül változatosak. A legmélyebb gyász és
fájdalom nyög panaszától, a fülemüle dalához hasonló
epedésen át a szilaj szenvedély féktelen kitöréséig vagy
a mámoros kedv pajzán, csapongó s táncra ingerl ujjongásáig,
meg\^an nótáinkban valamennyi árnyalat.
Nótái mellett úgy búsulni és úgy vigadni, mint a magv'ar
ember, a világnak egyetlen más népe sem tud. Fölmerült
az a nézet, hogy a magyar zene a cigányoktól származik.
Képzelni sem lehet ennél képtelenebb áUítást, hiszen
akkor népdalaink szövegét is a cigányoknak kellett volna
csinálniok.
Érdekes vohia, ha zenetörténetünk megállapítaná,
hogy népdalaink mit vettek át régi egyházi énekeink
zenéjébl s egyházi zenénk viszont hogyan táplálkozott
magyar népzenénk forrásaiból. Bogisich Mihály megállapította,
hogy «Az ég alatt a föld színén Nincsen olyau
árva mint én» kezdetíí népdalimk dallamára a középkorban
egyházi éneket énekeltek.
A magyar nép azonban vallásos érzésének nem igen
ád hangot dalaiban, megelégszik a zsoltárokkal és más
egyházi énekekkel. Az Istenhez csak szomorúságában
sóhajt fel, vagy átkait akarja ersebbé tenni az által,
hogy az Istent hívja fel bosszulónak. A «verje meg az
Isten» kifejezés lépten-nyomon elfordul dalainkban. De
a szántóvet lelke néha egészen megtelik hálaadással s
•gyöngyharmatos reggel*, milíor «füvek illatoznak» s
«madarak dalolnak», ellágyulva gondol teremtjének jóságára
:
A szántó is felkél szerencsésen,
Fúj a tavaszi szél igen frissen.
Befogja ökreit,
Miveli földjeit
Szerencsésen,
Munkáját folytatja.
Barázdát forgatja
Szép rendesen.