magyar klasszikusok. [Az elöszót irta gróf Klebelsberg Kuno]

XI
Isteu ö felsége meg is áldja,
A szántó marháit meg is
Fegyvert és katonát
Ekét és boronát
Ö forgatja,
Földön a gabonát,
Mennyben a koronát
Osztogatja.
tartja.
Legnagyobb szerepe népdalainkban a szerelemnek van
s az abból fakadó örömnek, bánatnak, gylöletnek s csúfolódásnak.
Szerelmi dalainkban virágzik ki népköltészetüuk
egész pompája s ez árulja el legjobban a keleti
eredetet. Tele vannak dalaink virággal (imien régi nevük :
virágénekek) s fénnyel, ragyogással. Elég, ha idézzük
azt a dalt, melyet már Erdélyi János, mint a legjellemzbbet
emelt ki :
Nem anyától lettél, rózsafán termettél.
Piros pünkösd napján hajnalban születtél.
Orcáid rózsái ha közel volnának,
Ég szívem mellé tzném bokrétának.
oHa e dal színeit kiválogatjuk — úgymond - majdnem
elbírhatatlan a fény, a legélénkebb föstés fénye, szemeinknek.
Ott a rózsafa, a piros pünkösd, aztán a hajnal,
m^ az arc rózsája, ehhez az ég szív és még az a szerencse,
hogy a tüz7iém ige bár nem jelent tüzet, de mintegy
neveli mégis a legpompásabb piros szinek vegyülését.*
így csak egy napkeleti nép képzelete tud festeni ! S mennyi
gyöngy, mennyi drága ékk csillog dalainkban! Ott a
páva is, a keleti udvarok kevély madara, majd pompás
tollait huUatva bokrétának, majd mint szegény raboknak
szabadulást hirdet. Ott van még a galamb, a keleti
népeknél is a szerelem istenasszonyának kedves madara.
A szeretk egymást hol galambnak, hol rózsának nevezik.
A szerelem mindenható erejét s mindenütt jelenvaló-