1DISPUTATartalom

DISPUTA Fôtér
10
vissza. Ladányi Elek Zsigmond minorita
tartományfônök Egerbôl indult két társával
a római rendi nagykáptalan ülésére
1731-ben, ô az odautat 73 nap alatt, a viszszautat
58 nap alatt járta meg. Átlagosan
napi 32 kilométert teljesítettek, az út javarészét
gyalog tették meg, csupán egy-egy
szakaszon fogadtak postakocsit vagy szálltak
hajóra. A szerzetesek, ha csak lehetett,
kolostorokban szálltak meg, a világi utazók
fogadókban éjszakáztak, a fôrangúak
pedig többnyire egymás udvarait keresték
fel utazásaik során. Minden rendû és rangú
utazóra jellemzô volt azonban, hogy útvonalának
nevezetességeit, látnivalóit megtekintette,
olykor több napot is rászántak
arra, hogy elidôzzenek az arra érdemes
helyen. Ilyen volt többek között Velence,
ahol átutazóban szinte mindenki több napot
is szívesen eltöltött. Így járt el például
a Szentföldre zarándokoló ferences páter
Kiss István is, aki elragadtatással szólt az
„Adria királynôjének” szépségérôl. Bizonyára
sok magyar Velence-utazó élményei
voltak hasonlóak az övéihez. Szerinte itt
„az épületek oly mesterségesek és kivált
faragott kövekbôl, hogy álmélkodásra indítja
a látókat.” Elsô benyomása az, hogy
„az egész világon a tenger vizei között legmesterségesebben
épült nemes Venezia (…)
különös szigetecskéken úgy
feküszik, mintha az egész
város a vízbôl eresztené
fel a nagy roppant szép
palotákat.” Mély benyomást
tett rá a Szent Márk
tér, valamint a dózsepalota,
ahol – mint írja – „nem
gyôztem bámulva nézni a
mesterséges picturákat és
más figurás írott, faragott,
rakott, szövött ábrázolatokat.”
Különösen tetszett
neki a jezsuita templom,
amelyben „drága színû,
különbözô kövekkel kiékesített
négy nagy oszlopot” vett szemügyre,
melyek mindegyike „szeletes drága
sokszínû napkeleti fáin kövekkel vagyon
felficerézve.” Az egyik apácaklastromban
pedig a „musikálást és éneklést” dicséri, s
megjegyzi: ennél szebbet soha nem hallottam
sehol ez ideig … Nincs az a kanária
madárka, ki úgy vezetné az nótát. Sôt azt
véltem, hogy nem emberi, hanem valami
angyali az éneklés.”
Velence tehát egyrészt önmaga értékei,
másrészt közlekedési helyzete miatt állt a
barokk korban az utazók érdeklôdésének
középponjában. Itt szállt gályára Kiss István,
aki alighanem a legteljesebb és legszínesebb
barokk kori, magyar nyelvû útleírást
készítette el 1766-ban tett jeruzsálemi
utazásáról, számot adva a korabeli tengeri
hajóút viszontagságairól és élményeirôl
egyaránt.
Szekéren és hintón
Külön ládában
tartotta a csatlós a
kocsi pótalkatrészeit,
s az inas a tartalék
lószerszámokat, s még
egy további láda az
asszony „aprólékos
portékája s egyetmása”
elhelyezésére
szolgált. Nem csoda,
hogy olykor sem elôre,
sem hátra nem lehetett
kilátni a ládák
sokasága miatt.
A Kárpát-medencén belül viszont az utazás
gyalog, lóháton, utazókocsin vagy éppen
hintón volt lehetséges, attól függôen,
mennyire volt gazdag az utas. A Tinódi
Lantos-féle vándorzenészek és szegényebb
diákok gyalog taposták az út porát vagy
sarát az idôjárástól függôen, s szerencséjük
volt, ha felvette ôket egy-egy szekér. A 17.
században a Habsburg Birodalom területén
már viszonylag rendszeresen mûködött a
postakocsi-szolgálat, ezt azonban csak a
tehetôsebbek tudták megfizetni. Az úri
rend természetesen saját kocsiján utazott,
ha családjával együtt kellett útrakelnie. Ha
nem, akkor – mint Apor Péter írja – „csak
paripán ment, ott konyhaszekér nem volt,
hanem az vezetéken vagy szolgánál viaszas
palack bor, fejér cipó, némelyeknek az tarisznyában
ösztövéres szalonna, amellé fokhagyma,
sódor, pár- vagy mogyoróhagymával,
sült tyúk… Nyárban, mihelyt jó füvet
kaptanak, megszállottak,
az köpenyeget az fûre, vagy
ha szénabuglya volt, az
buglya mellé leterítették”,
így került sor az ebédre. Az
urak közül – folytatja Apor
– „némelynek volt 10–15
sastollas, forgós szolgái is
utána”, s az urat a számos
inas és étekfogó mellett
még trombitások, töröksíposok,
hegedûsök, dudások,
furulyások, cimbalmosok,
énekesek és asztali mulattatók
is kísérték. Ha az úr
egyik jószágból a másikba
utazott, akkor 8–10 társzekér csatlakozott
hozzá, rajtuk élelmiszerek, konyhafelszerelés,
valamint hat, hét, nyolcejteles ónpalackok,
pincetotok”.
Még több elôkészület kellett az utazáshoz,
ha arra családostul került sor. Ismét
Apor Péter szavait idézve: „Mikor penig
útra indultanak feleségestôl, az böcsülletes
nemességnek állapotjához képest kis bôrös
kocsija volt, mikor közel ment, két lovon
járt, mikor távulabb ment, négy lovat fogatott
be… A hintók mind bôrös magyar hintók
voltanak… Az magyar hintó is kétféle
vala, egyik kétfele eresztôs, az drágább