1DISPUTATartalom

Oidipusz tragédiája a fronétikus tudás apoteózisa:
azé a tudásé, amely abból indul ki,
hogy „Az emberi élet […] távol van a nusz
legjobb lehetôségétôl (az »isteni ész« számára
megadatott tiszta szellemi létmódtól),
mint ahogyan az affektusoknak való teljes
alávetettség állapotától is. Az emberi egzisztencia
keverék”, élvezet és bölcsesség
keveréke (ahogyan a harmadik elméleti tanulmányban
olvassuk).
Ugyanezek a belátások azonban nemcsak
az Oidipuszra, sôt, nemcsak a tragédiára
érvényesek – ezt tanúsítja Menandrosz
Számiszi lányának elemzése. A komédia
szereplôinek be kell látniuk: tudásuk
esendô, s ha boldogulnak is általa, ezt
inkább Thüké, Véletlen istenasszony kegyeinek
köszönhetik, mint saját bölcsességüknek.
Eszerint akkor vagyunk a legbölcsebbek,
ha mindig számításba vesszük,
hogy tudásunkból, embervoltunk okán,
eleve kiküszöbölhetetlenek az indulatok,
az elôítéletek, a félreértések, s ezért eleve
bekalkuláljuk tévedésünk lehetôségét.
Ennyiben, ha tetszik, Menandrosz alakjai
bölcsebbek is Oidipusznál, aki, saját
okosságától megrészegülten, nem veszi
észre, ha indulatai vezetik gondolkodását.
Menandrosz persze, mondhatnánk, az „antik
posztmodern”, a hellénizmus embere,
akinek amúgy is nagy tapasztalata lehetett
az igazságok viszonylagosságáról.
A fentiek tükrében nem nehéz belátni,
mit jelent a mai mûvészetelmélet
számára Arisztotelész Poétikájának hermeneutikai
vizsgálata, amely a filozófus
egész életmûvének kontextusára figyel.
Ezt foglalja össze – a hermeneutika és
befogadásesztétika számos tanulságát is
egybefûzve – a következô tanulmány. Az
elemzés azzal a tanulsággal jár, hogy egy
olyan világban, amelyben a praxis a teória
árnyékába szorult, a mûvészet maradt
a legalkalmasabb terep, ahol fronétikus
tudásra tehetünk szert. Mert akármennyire
hirdesse is a teória, hogy a mûalkotás
csak fikció: amikor könnyeink potyognak
a nézôtéren, e teoretikus tudásunk nem jut
szóhoz. Mire „észhez térünk”, már kitörölhetetlen
személyes tapasztalatunkká vált
a mûalkotásból sugárzó fronétikus tudás
– amire amúgy egyénnek és társadalomnak
egyaránt égetô szüksége van. S ez váratlan
bizalomra ad okot a mûvészet elparentálását
hirdetô korban.
Simon Attila könyve nemcsak azért érdemes
olvasmány, mert az öt tanulmányt,
bármennyire különbözzenek is egymástól
témájukban, ugyanaz a nagy erejû koncepció
mozgatja. Amiért igazán érdemes olvasni,
az az a természetes otthonosság, amivel
a szerzô a görög szövegekben mozog, s
ami egyszerûen átragad az olvasóra. Ha a
– görögül nem tudó, csupán a görög betûket
ismerô – olvasó veszi magának a fáradságot,
és elolvassa a görög idézeteket is, nagy
meglepetéssel fogja tapasztalni, hogy még
ha nem is akad nyomára minden szónak
saját mûveltségében (mint a dünamisz, az
energeia és még jó néhány esetében), a
görög szavak élettel telnek meg, s szerves
kapcsolatba lépnek egymással. Egyszer
csak kezdünk otthon lenni a fronétikus
tudás csodálatos és megrendítô világában.
(Alföld könyvek, Csokonai kiadó, Debrecen,
2002.)
S. Varga Pál
Animálja a város énjét
DISPUTA Lépcsôk
48
„A csavargó megérkezik az új városba, s rajtafelejti
a szemét a kolduson, a folyó hídján,
egy fogaton, egy szép nôn. Nem gondol semmire,
csak érez, s ilyenkor megjelenik arcán
az a gyöngéd tûz, az a hívô báj, az az ártatlan,
önfeledt rajongás, amivel különben csak
az írók szokták a templomban térdeplô szüzeket
jellemezni.” Köves Tibor érzékeltette
így – a részletekben történô megismerésre
irányítva a figyelmet – azt a folyamatot,
ahogyan szakralizálódik egy tér, ahogyan
a hétköznapi jelbôl (a tipikusból) érzelmi
vagy intellektuális (egyedi) jelentés lesz.
Ezt a hívô bájt és önfeledt rajongást,
ezt a felfedezô rácsodálkozást szolgálhatja
Hapák József új Debrecen-albuma, a Debrecen
a cívisváros címû, Magyar Könyvklub
által kiadott vaskos könyv, benne mintegy
négyszáz színes fotóval. Az albumot lapozgatva
legelôbb olyan érzésem támadt,
hogy szívesen ellátogatnék ebbe a városba
– ha nem itt élnék. Aztán arra gondoltam,
hogy ezt így is megtehetem, a naponta átélt
valóságból a képek segítségével fikciót
teremthetek, újra felépíthetem magamban
a várost, megrajzolhatom szellemi arcát, új