1DISPUTATartalom

DISPUTA Lépcsôk
50
Debrecen, ünneplôbe öltözve, magát kicsinosítva,
talán pózolva is egy kicsit?
Nem hiszem. A fotós szándék volt más.
Mint ahogy az utóbbi szûk két esztendôben
megjelent Debrecen-albumok is eltérô
közelítésbôl igyekeztek bemutatni a várost.
Bencze Tamás és Nagy Attila Üdvözlet a régi
Debrecenbôl címû könyve hatvannégy korabeli
képeslap segítségével vezetett végig
a város legújabb kori történelmén. Az Egyet
lép az ôsi város címû album is felhasználta
az archív fotókat és a régi képeslapokat, de
igazi újdonsága az volt, hogy Nagy Gábor
fotómûvész-riporter melléjük fotózta a mai
épület- és térarcokat is, sajátos párhuzamot
és feszültséget teremtve egyúttal múlt
és jelen között. A Hapák-albummal szinte
egy idôben jelent meg Tóth Pál könyve
Bánházy Ervin 170 fotójával Debrecen –
A találkozások városa címmel. Ennek várostörténeti
bevezetôjét is harminc régi képeslap
illusztrálja, s talán Bánházy szándéka
áll a legközelebb Hapákéhoz, amennyiben
a városban az egyedit és a vonzót keresi,
törekedve meglepô részletek bemutatására,
sajátos kivágásokra. Nemcsak a képanyag
szegényebb azonban, hanem a számos jó
megoldás mellett gyakran sematikus és
önmagát kínáló perspektívában láttat egyegy
épületet vagy szobrot az alkotó.
A fotós szándék tehát meghatározza az
egész album karakterét. Fényképezhetett
volna Hapák József sáros utcákat, letört
orrú szobrot a Nagyerdôn, hulló vakolatot,
szemetes utcákat, kolduló hajléktalanokat,
guberálókat, szeméthalmot a kuka mellett,
fotózhatta volna a Nagyállomást belülrôl,
este kilenc órakor, a lakótelepi panelszomorúságot,
kutyaürüléket a játszótéren,
bedugult útkeresztezôdést csúcsforgalom
idején.
Hapák József azonban nem szociofotókat
akart csinálni. Igenis a szépet, az
értékeset, az egyedit, a vonzót kereste és
mutatta meg a városban. A múltat a jelenben,
így a jövôt is benne, a lehetôséget,
az akaratot s vele együtt a szépség méltóságát
is. Mert a fotóinkarnációkban újra
valódi tartalmat kapott az a közhellyé kopott
bölcsesség, hogy olyan lesz a jövônk,
ahogyan a múltunkat tiszteljük a jelenben.
A folyamatos jelen idejûség albuma tehát a
Debrecen a cívisváros amellett, hogy szemérmesen
csábítóvá kívánja tenni önmagát
értékeivel az utazó elôtt is, hogy annak
rajtafelejtôdjön a szeme egy oszlopon, egy
boltíven vagy egy erkélydíszen, akár egy
szép nôn.
Hiszen bár a város nônemû, mégsem
pózol. Az épület, a mûtárgy nem tud pózolni.
Egy élô alak (lehetséges portrémodell)
elôre képpé változik, az épület vagy
az élettér azonban nem változik azzá, mert
már eleve kép. A mûvész feladata egyfajta
animáció, s ezt az animálást paradox módon
a kimerevítéssel, a történetbôl kiragadott
jellemzô pillanat egyszeri és egyedi
bemutatásával éri el. Tulajdonképpen
az épületet, a tárgyat, a teret lehetséges
portrémodellnek tekinti, csak annak zárt
erôterében nincs jelen mind a négy képzeletbeli
mozzanat, mint a fotóportréban.
Roland Barthes elmélete szerint ez a négy
mozzanat a következô: „A fényképezôgép
lencséje elôtt egyszerre vagyok az, akinek
hiszem magam; akinek láttatni szeretném
magam; az, akinek a fényképész hisz; és az,
akit a fényképész mûvészetének bemutatására
használ fel.” Hapák József Debrecenképeiben
csak három mozzanatot tudunk
azonosítani. A fényképészre vonatkozó két
utolsó aspektust, valamint a „hiszem magam”
és a „láttatni szeretném magam” helyett
– vagy a kettô ötvözése nyomán – az
„aki vagyok” helyzetét. Az épület vagy a
tér, a tárgy lényege (énje) a fényképész látószögének
segítségével eshet egybe saját
képével. Tehát Hapák József bár azt a Debrecent
mutatja be, amilyennek ô hiszi a várost
és úgy, ahogyan ezzel a saját mûvészioperátori
tevékenységét illusztrálni tudja,
ösztönösen keresi azt a képet is, amely
felfedi a várost, az épületet, a tornyot, a
tárgyat, a szobrot mint önálló egyéniséget,
a száz meg száz beállítás ellenére is megváltoztathatatlan
lényeget.
Végezetül az úgynevezett meglepetésekrôl
sem szabad elfeledkeznünk. A képmezôben
ugyanis nemcsak a tipikus információt
találjuk meg, hanem a (Barthes
szerinti) punctumot is, a véletlent, azt a
mozzanatot, ami meglep, kizökkent, elgondolkodtat,
tehát azt, ami a tipikussal szemben
különös a képben. Ez a különösség adódhat
magából a témából (esetünkben ez nem
lépi túl a tipikust, a természetest); adódhat
egy gesztusból (a mozdulatoknak csupán
a vendégkönyv fotóinál van jelentôsége);
származhat a technikai trükkökbôl vagy
az úgynevezett fényképészi „hôsiességbôl”
(ám a látószög változtatásán túl Hapák
József nem trükközik, s annak sem leljük
nyomát, hogy napokat vagy heteket várva
és figyelve kívánt volna elkapni egy megismételhetetlen
pillanatot).
Marad tehát a trouvaille, az ötlet, az
elrendezés, amelynek igen kiváló mestere
fényképészünk. Nem ô rendezi meg azonban
a szituációt (a tárgyegyüttesekrôl és
installációkról most nem beszélünk), ha-