1DISPUTATartalom

nem észreveszi, felfedezi az eredeti elrendezés
géniuszát, kiválasztja magának azt a
pozíciót a fotó tárgyával szemben, ahonnan
rácsodálkoztat, ahonnan arra kényszerít,
hogy újra felfedezzünk magunknak egy
sokszor látott szobrot vagy épületet. Ebben
a beállításban tehát magának az operátornak
a helyzete jelenti a trouvaille-t, hiszen
rajta keresztül s ugyanonnan látja a nézô
is a szituációt. Egyformán fontos itt a kompozíció
egésze és a részlet, amely az egész
olvasatot megváltoztathatja.
Ilyen „meglepetés” az albumban számos
más remek megoldás mellett a Református
Kollégium fôhomlokzatának lombok
mögül elôbukkanó részlete, kiemelve
a klasszikus oszlopfôdíszeket; az eredeti
helyzet mesterséges máza ellenére ilyen
a Csonkatemplom fotózása a karácsonyi
díszkivilágítású elôtérbôl a belógó kandeláberen
sötéten hunyorgó lámpatest miatt;
ilyen trouvaille a Nagytemplom nyugati
oldalának bemutatása a városháza árkádja
alól vagy a templomnak szinte csak a fák
mögül felsejlô sziluettje a Déri térrôl fényképezve,
Medgyessy Ferenc szobrát, a Régészetet
a kép elôterébe helyezve. S zárom
ezt a sort a számomra leginkább megrázó
ötlettel: a Bem téren három éve újra felavatott
Trianon-emlékmûvel, a Magyar Fájdalom-szoborral.
Émile Guillaume torzóját,
a megcsonkított Magyarországot jelképezô
nôalakot kompozíciós keretbe foglalják a
mögötte óriás parittyaként növô fa ágai,
tovább is gondolva egyben a szobor jelentését,
hiszen megcsonkítottak s kopárak a
faágak is…
Ha utazó lennék, rajtafelejteném a
szemem a városon. Lehet, hogy szeretnék
itt élni, ha korábban nem szerettem volna.
Móricz szerint „szívgyógyító” város Debrecen,
s úgy vélem, Hapák József fotói nemcsak
Móriczra apellálnak, hanem a cívis
büszkeségre is. Albuma bizonyítja, hogy
lenne mire büszkének lenni.
(Debrecen a cívisváros. Fotók: Hapák
József. Szövegek: Módy György, Gáborjáni
Szabó Botond, Mazsu János. Magyar Könyvklub,
Budapest, 2003.)
Vitéz Ferenc
A bölcselet boldogsága
(Vulgo 2004/1)
Emlékszem, hogy annak idején, amikor a
Vulgo elsô évfolyamának legelsô számát a
kezembe vettem, megfordult a fejemben a
kérdés, hogy vajon mennyi ideig lehet fenntartani
ezt a lenyûgözô, olvasók vágyálmait
is maga mögött hagyó színvonalat. Merthogy
a Vulgo olyan volt, mint egy mesés
ajándék: tessék, itt van ez a könyvnyi írás,
meglátod, boldogság lesz kézbe fogni, belenézni,
olvasni. Akkor, valahogy – a legtöbb
folyóirat tipikus sorsát látva – elképzelhetetlennek
tûnt számomra, hogy ilyen színvonalú
kiadványok jelenjenek meg egymás
után sorra, hogy a minôség ne ingadozzon,
lankadjon, hullámozzon, hogy a lelkesedés,
a szerkesztôi igényesség és ötletgazdagság
ne adja át a helyét idônként a rutinnak.
Rózsaszín olvasói fantáziának tûnt az elképzelés,
hogy legyen nekem ilyen kiadvány
a kezemben, asztalomon, ágyamon,
újra meg újra, megbízhatóan, idôrôl idôre,
hogy a gondolat legkülönlegesebb élvezeti
cikkeinek a beszerzése és a világban zajló
kortárs szellemi folyamatok egy részének
követése ilyen egyszerûvé váljon. Mindezt
nyilván azért írom le, mert megtörtént az,
amit lehetetlennek hittem: a Vulgo (lekopogom)
máig tartja azt a színvonalat, amit
még az elején a maga számára felállított.
A jelen önkormányzat anyagi segítségének
hála a lap megjelenése is kiszámíthatóbb
lett, ami nem utolsó szempont egy folyóiratnál.
Bizonyára nemcsak az egyetemnek,
oktatóinak és hallgatóinak, a város értelmiségének,
de a város egészének a szempontjából
is nagy dolog, hogy az ország
legszínvonalasabb bölcseleti folyóiratát
Debrecenben szerkesztik.
Az ötödik évfolyam elsô száma kívülrôl
is éppoly szép, mint elvárhattuk (sôt, szerintem
a szebbek közül való). Tematikailag
pedig a szám ezúttal még egységesebb,
mint általában, hiszen a recenziókat tartalmazó
Függô rovattól eltekintve az öszszes
blokk a fenomenológia újabb törekvéseivel
foglalkozik. (Bár Rényi András
kritikája még a Függôbe is becsempészi a
fenomenológiát.) Az utóbbi évtizedek fenomenológiai
törekvéseinek bemutatásával
a szám a nemzetközi filozófiai diskurzus
DISPUTA Lépcsôk
51