1DISPUTATartalom

malom. Ha a pesti épületek közül alaposan
végignézed például az Andrássy úti villasort,
a tetôn gyönyörû kovácsolt tárgy tûnik
fel. Az a villámhárító… Azzal van kész az
épület. A nagy bérházak sarkán vannak
szoborfülkék. A Kossuth-egyetemet 1929-
tôl 1932-ig építették. Daru még nem volt.
Malteros lányok vitték a magasba a malteros
ládákat. A korabeli jegyzôkönyvek
egyikében olvasom: a
könyvtárban azért nem
vették át a falépcsôt, mert
a csavar bevágása nem volt
párhuzamos a lépcsô élével…
Nos, ez a válaszom
a fényképész-fotómûvész
kérdésedre. S az én fogalmaim
szerint akkor lehet
valaki fotómûvész, ha le tud laborálni egy
olyan fekete-fehér képet, amelyen az úgy-
„Tizenhat árnyalatra
van ugyanis felosztva
a kép a hófehértôl a
koromfeketéig. Tehát
aki ezt le tudja laborálni,
annak lehetnek
elképzelései.”
nevezett szürke ég rajta van. Tizenhat
árnyalatra van ugyanis felosztva a kép a
hófehértôl a koromfeketéig. Tehát aki ezt
le tudja laborálni, annak lehetnek elképzelései.
S nem az történik, hogy ha fény
érte a papírt, vagy véletlenül rátettem az
egyforintost, onnantól fotómûvész vagyok
és avantgárd vagyok… Nem. Régen, ugye,
voltak céhek, céhmesterek. Meg céhlegények,
akiknek volt vándorlási könyvük.
Egy bizonyos iskolaidô után elmentek Itáliába
vagy Németországba, s hogy, hogy
nem, megtanultak olaszul vagy németül.
Jellemzést írtak róluk: az illetô jól viselkedett,
rosszul viselkedett, tudja a csizmadia
vagy ötvös szakmát, nem tudja az
ilyen vagy olyan szakmát. Hazajött a legény,
és azt mondta: tíz évig odavoltam,
mostantól kezdve szeretnék felvételt nyerni
az asztalos céhbe vagy a kômûves céhbe.
A mester felvette próbaidôre. Ha megfelelt,
akkor lehetett mondjuk a fazekas céh
tagja. S nem azt mondta, hogy én vagyok
a fazekasmûvész meg a népmûvészet ifjú
mestere. Hihetetlen büszke volt arra, hogy
ô csizmadia.
Édesapám és Szipál Marci jó barátok voltak.
Marci ’56-ban kivándorolt Los Angelesbe.
Hamar a világ öt legjobb divatfotósának
egyike lett. Hollywood fôutcája közepén
nyitott egy üzletet. Mikor
hazajött, meghívták egy
tévéadásba, amelyben fotómûvészek
beszélgettek.
Az egyik résztvevô kifogásolta,
hogy ôt nem nevezik
fotómûvésznek, nehéz
a megélhetés e szakmában.
S akkor ez a hamarosan
nyolcvanéves, zseniális, magyarul
hibátlanul beszélô Marci azt nyilatkozta:
én mindig egy becsületes fényképész iparos
voltam, mindig nagyon jól megéltem
itthon is, Amerikában is. Most hazajöttem:
most is. És teljesen mindegy, hogy minek
szólítanak, mert azt én tudom, hogy én
mit tudok fényképezni. – Azaz: itthon az
hihetetlen problémának számít, hogy ha
megkérdezik, hogy vagy, azt feleled: jól.
Hogy miért nem panaszkodsz? Hogy én miért
nem? Mert egyetértve Szipál Marcival,
azt vallom: míg fel bírom a kezemet emelni,
addig fel bírom a fényképezôgépemet is.
Meg azt, hogy olyan képeket kell készíteni,
amelyekre van vevô. Úgy a könyvkiadásban,
mint az esküvôn vagy a riportban.
A fiamnak is azt mondtam: ha nem vagy
benne az elsô ötben, abba kell hagyni. Mert
nincs értelme. Hatszázadiknak minek? Ha
nem kerülsz be az elsô ötbe, akkor teljesen
mindegy, hogy hatszázadik avagy ötezredik
vagy.
DISPUTA Tisztaszoba
62