1DISPUTATartalom

DISPUTA Macskakô
12
Tandori Dezsô Montaigne XXI felé (2. rész)
Egészen máshonnét nézve – íme, egy
felhasználható jegyzetem, lévén
hogy e dolgozatra készülve számos
papírlapot firkáltam tele, melyek csaknem
mind a lábamnál hevernek most, eldobva,
felhasznál(hat)atlanul –, parlagi premisszaként
tehát: ha elnyomó(bb) rendszerekben
jogos volt is az a (Mészöly Miklós által például
közkeletûen, társalgásian, de filozofikusan)
megfogalmazott igény, hogy az írónak
igenis legyen meg a tévedéshez „való”
joga, ma azt mondanám,
legyen meg annyi joga a
filozófusnak, írónak etc.,
hogy sok mindenre ne is
legyen képes. Áttekintésre
például; kezdeményezésre;
ne legyen képes világot
látni (durvulnak a fogalmak!);
empátiára (hm!
állhat ez?); rendszerezésre;
vagy mindezekre, ezek
némelyikére idôlegesen ne
legyen képes, aztán térjen
ám vissza akár a képessége
stb. „Békésnek”, közelien
aktuális totalitárius rendszerek
híján „szabadnak”
érezhetô (kor)helyzetekben nem okvetlenül
alapkritérium a totális emberkép sem.
Nem a totális emberkép (emberiségfogalom)
megtámadása, ha valaki mellékesnek
tartott létezôkkel (létezési formákkal)
olyképp foglalkozik, hogy ezek által semmi
(állítólagosan; a gyakorlat, az elmélet stb.
által különbnek tartott) „szent” dolgot nem
támad. Ellenben esztétikai térbe ott megy
át az ily foglalkozás (amennyiben megítélt)
mikéntje, hogy az esztétikum – netán kialakítandó,
megújított, de esetleg hagyományos
formakincsre, eszköztárra bízott
– igényeit kielégítse. Ellenben ezt riasztóan
kevésnek érezzük. Akkor egy takaros kisfilm
a házi verébrôl, netán két szép ábra
egy ismeretterjesztô könyvben ugyanerrôl
az állatról vagy akár egy berni pásztorkutyáról
stb., de mondjunk többet, egy
Giacometti-szobor egy nôrôl vagy…vagy…
és vagy…hogy nemes megnyilvánulási formáknál,
ne a vulgaritás hitványságánál
kössünk ki, igen, hogy akkor ezzel a megszokottnak
nem tekinthetô érdemlegesség
el van intézve, akár csak pillanatnyilag
is…oly rémséget nem is említek, hogy egyszer
s mindenkorra. Hanem: ha én azt merészelem
mondani, hogy ha egy bizonyos
mûvész, egy filozofikus mûvész (mi több!)
a maga veréb-relációinak „bemutatásával”,
azzal netán, hogy avantgárdnak tartott
munkáit követôen hirtelen játékmedvék
„…ha elnyomó(bb)
rendszerekben jogos
volt is az a (Mészöly
Miklós által például
közkeletûen, társalgásian,
de filozofikusan)
megfogalmazott igény,
hogy az írónak igenis
legyen meg a tévedéshez
»való« joga, ma
azt mondanám, legyen
meg annyi joga a filozófusnak,
írónak etc.,
hogy sok mindenre ne
is legyen képes.”
s ilyenek képzetes (ráadásul képzetes, bár
konkrétan játszott) kártyabajnokságairól
kezd írni, igen, a második „ha” terében
maradva tehát, ha ez a mûvész, filozófus
stb. így tesz, akkor bármit is hozzáadott
a jelzett dolgok addig ismert képzetköréhez,
ingoványos talajra tévedek. Feltételezem
ugyanis, hogy a meglévô dolgokhoz
hozzá kell adni mindenfélét (vagy valamit
legalább), hozzá, annak érdekében, hogy
ne csupán repetitíven elfogadott (design,
iparmûvészeti, techno
stb.) értéket (v. „értéket”)
hozzon létre, hanem…
S itt alszempont: szükséges-e,
sôt, érvényesen
lehetséges-e új értékek
létrehozása? Amikor értéknek
ismerik fel (a
dolgot), az már elveszti,
jócskán elveszti, kezdi elveszíteni
stb. érdemleges
értékjellegét. Azaz: jellegét
nem. Sôt. A jelleget keresnénk,
de nem találjuk.
Ez az érem másik oldala,
bocsánat a kifejezésért: a
mûfogadás másik fele. Hiányérzetünk
a mûfogadás esetében ennek
a túloldalnak az átsugárzása (ebbôl fakad),
vagyis hogy mikor már mûrôl (alkotásról)
beszélünk, óhatatlanul feladott pozíciókat
vizsgálunk, a leghitelesebben feladott
mûalkotás-pozíció maga a mûalkotás, azaz
a remekmû. Megléte érvényteleníti.
(Errôl próbáltunk „értekezni”, amikor
a pontokból össze nem állítható kört
taglaltuk, s azt mondtuk, úgy egy éve
körülbelül – mindegy, mikor! –, hogy az
impresszionisztikusan létezônek elfogadott
kör akkor már inkább lehet a középpontjából
rajzolt valóság, érdemben képzet, hiszen
a rajzolás révén megfeledkezni óhajtottunk
róla, hogy a pontok, bár úgynevezett körvonal,
körvonal-elv szerint haladnak, a
körzô révén, eszközei egy megalkuvásnak:
hogy tudniillik mintha azzal, hogy velük
mûveletet – körvonalhúzást – végeznek,
maguk tennék lehetôbbé a lehetetlent.
Kevesebbet mondtunk itt. Csupán annyit,
hogy a megalkotott mû valódi érzékelése
lehetetlen. Hiszen idegenség, önkizárólagosság
– önmagunk kizárása, a mû részérôl
önmaga kirekesztése – az összlehetôségbôl.
Így a mûvészeti értékelés igyekezete felesleges
és meddô.)
Ilyen veszélyeket is rejt a konkréttátevés:
ha szóban, ha tényszerûen, ha más
mód virtuálisan.
Ezzel mind nem akartam felmenteni a