Cremona, a hegedűépítés bölcsője - MEK

templom Rózsafüzér Kápolnájában helyezték örök nyugalomra. Már életében (1729-ben)
megvásárolta a családi temetkezési helyet. Sajnos a Kápolna lebontásakor (1869-ben) a földi
maradványát gondatlanul egy tömegsírba dobták. A „Sepolcro di Antonio Stradivari e suoi
Eredi An. 1729.” feliratú sírkövét azonban a cremonai városházán őrzik.
A nagy mesterre vonatkozóan nem maradt elegendő információ az irodalom számára.
Életútjába kielégítő bepillantást a hangszereiből kiolvasva nyerhetünk.
Az első periódusából származó munkái azt a feltevést bizonyítják, hogy Nicolau
Amati tanítványa volt. Azon kívül Andrea Guarneri is tanúsítja ezt. Chanot-Chardon, egy
zeneszerszámokat gyártó párizsi személy is talált apjának hagyatékában egy Stradivaritól
származó kézírást: „Készítette 13 éves korában Nicolo Amati műhelyében.”
Amati műhelyét 1665 és 1670 között elhagyta. Ekkor már a legnagyobb összhangban
voltak a hangszerei a tanítómestere munkáival. A csigáknak később merészebb formát adott,
szélesebbre vette, és valamivel mélyebbre faragta azokat. Az első időből való hangszereinek
jó hangzása de nem szép fája volt. A tetőhöz könnyű lucfenyőt, a hátlemezhez pedig a tükör
felé hasított juhart használt. Amati a hangszereinek 2 cm-ig adott mellmagasságot, Stradivari
az övéit csak 1,4 - 1,5 cm-re boltozta. Ezzel nagyobb zengzetességre törekedett, abban a helyes
felismerésben, hogy a laposan boltozott tető általában erőteljesebb hangot eredményez,
mint egy magas boltozatú.
A következő periódust (1686-tól 1694-ig) a kutatásoknak szentelte. A boltozatok már
laposabbak, az f-nyílások elegánsabbak és kevésbé merevek. A C-ívek kivágásai terjedelmesebbek,
mint a későbbi modelljein. A sarkok hosszabbak. Az egész hangszer nagyobb, a csigák
feltűnően erősebbek, a kiskávák keskenyek lettek. A lakkozás kivitelezése váltakozó,
gyakran csillogó, világos vagy sötét aranyszín, máskor világos-vörös volt.
Stradivari 1693 táján egy hosszabb „patront”, az úgynevezett „patron allongé”-t választott.
Ez az úgynevezett „amatizált patronból” keletkezett, amely keskenyebb és ezáltal
hosszabbnak tűnik. A lakk színét a borostyán-sárga és a világos-vörös között variálta, azonban
mindig a legszebb ragyogás jellemzi. Ezek az „allongált” (hosszított) hegedűk ugyanolyan
szép csengésűek, mint a másikak és hangban egyenletes fátyolos hangkeveréket (világost
sötét mellékzöngével) adnak, amit a megmintázás különbözőségeinél aligha tarthatnak lehetségesnek.
A spanyol udvar részére (1687) elefántcsont berakással díszített vonós kvartettet készített,
amelyből később az egyik hegedű Ole Bull tulajdonába került. Ugyanebben az időben
- valószínűleg külön megrendelésre - néhány zsebhegedűt is hasonló díszítéssel látott el. Egynéhány
hangszere ilyen megrendelésnek köszönheti létezését, így például, amelyeket a spanyol
udvarnak (1687), August lengyel királynak és a modenai udvarnak készített.
A Dalla-Valle-gyűjteményben lévő pompás rajzai azt bizonyítják, hogy kitűnő rajzoló
volt. Egy másik munkáján az „Armi che ho falto per li instrumenti per il Gran Principe di
Toscana” latin szöveg (magyarul: a címerek, melyeket a toscanai nagyherceg hangszerei számára
készítettem) szolgál bizonyítékkal. A szöveget kézzel írta és Cosimo de Medici nagyherceg
címerével díszítette (1690). Az eredeti Firenzében a Regio Instituto musicale-ban található.
Stradivari a kutatómunkák után (1700 körül), tele gazdag tapasztalatokkal lépett az
arany periódusába, amely 1725-ig tartott. 56 éves korára elérte a legnagyobb mesteri tudást. A
körvonalak szélesedtek, a legszebb vonalú boltozatok minden irányban egyenletessé váltak.
Az anyag mindig a leggondosabb válogatás után került felhasználásra. Csinos, kissé mélyebben
kidolgozott csiga, a legjobb minőségű, finom, simulékony és ragyogó lakk jellemzi. Mindennek
ellenére félreismerhetetlen, hogy egyik hangszere sincs pontosan úgy elkészítve, mint
a másik. Előfordulnak eltérések a tető- és a hátlemez vastagságában, a modell legömbölyítésében,
de az f-nyílások helyzetében is. Mindez azt bizonyítja, hogy a nagy mester bölcs tu-
121