Cremona, a hegedűépítés bölcsője - MEK

vagyok attól, hogy Storioni szakértőjévé váljak. Nemcsak az eddig áttekintett, az emlékezetemből
tetszés szerint előhívható teljesítményekről, hanem arról a számtalan sok elrejtett lehetőségről
van szó, amelyek még a tanúsítványban, modellben vagy a mester habitusában
lehetnek. Ezeket mindig variáltan megjelenítve, merész de mégis biztos nekivágással kell
felismernem. Tehát az egyszer látottnak az ismételt felismerése a szakértő kis egyszeregyéhez
tartozzon.
Friedländer vélekedése szerint az ösztönös ítélet-megtalálás folyamatát a maga természete
szerint csak elégtelenül lehet ábrázolni. Ebben a tekintetben nem osztom vele a nézetemet.
Minden lélektani folyamatot - a legbonyolultabbat is - meg lehet magyarázni, és ki
lehet fejezni. E a folyamatokat sajnos csak olyan szellemi síkon lehet megfoghatóvá tenni,
amelyet a könyvolvasók nagy része nem képes követni. Nem lehet ugyanis minden további
nélkül előfeltételként elvárni a könyv forgatóitól, hogy erről a tudományos területről bizonyos
jártassággal rendelkezzenek. Az is akadályként merülhet fel, hogy a tárgy aránytalanul nagy
teret venne igénybe. Erről csak azt mondhatjuk, hogy a tudományos vizsgálati módszer úgynevezett
„objektív indiciumai”-val a stíluskritikai oldalon már néhány vehemens, igazságilletve
valószínűségtartalommal telített szőrszálhasogató szembe tudott szállni, hogy nekik,
mint szkeptikusoknak bizonyos bizonyítóerő is megadatott.
Végezetül váltsunk át gyorsan a festményeknél lévő szakértői területre, amelyen egy
olyan bizonyos jelenséget is találhatunk, amely a hegedűk viszonylatában még nem talált bebocsátásra.
Értem alatta a „hozzáírás” területét. A szó egy merev terminust jelent a műtörténészek
és a műkereskedők szaknyelvében. Elfogadott dolog, hogyha nekem, mint képszakértőnek
bemutatnak egy festményt, akkor azt azonnal velenceiként azonosítom. A tárgy témája
szerintem egy velencei látkép, a festés módja és technikai jellege, a paletta, a figurális staffázs
erősen Canaletto-ra emlékeztet. Azonban egyvalami mégis idegenszerűen szólal meg a képben.
Nem tudom kitalálni, hogy mi az. Szemlét tartok a hasonló motívumokkal dolgozó festők
között, de egyetlen szerzőt sem tudok egyértelműen meghatározni. A továbbiakban mindinkább
Canaletto festési módját vélem felismerni. Mivel nyilatkoznom kell, de felelősséggel
nem dönthetek Canaletto mellett, ezért hozzáfűzöm, hogy a kép Canaletto. Tehát nem azt
mondom, hogy „ez a kép Canaletto-tól való”, hanem egy „hozzáírt Canaletto”. A szöveges
fogalmazás különbsége szembeötlő. Az első esetben egy garancia, a másodikban egy kompromisszumos
szükségmegoldás. Azt kell mondanom, hogy a műkereskedők joggal derülnek a
szakvélemény e formáján. Végtére is a hozzáírásban egy logikátlan ellentmondás van. Ha
ugyanis nyomós okból vonakodom kimondani, hogy „ez egy Canaletto”, akkor milyen jogon
írom ezt a kétes eredetű képet a mester javára.
Tehát nem csoda, ha a műkereskedők úgy vélekednek, hogy egy hozzáírt Rembrandtról
biztonsággal csak annyit állíthatunk, hogy az nem lehet egy Rembrant kép. Minden figyelmes
galérialátogató állt már egy értékes, régi kép előtt, ahol egy híres festő neve mellett
egy kis szerény „hozzáírva” feliratú címke függött. A galériák állandó vendége egyszer majd
megfigyelheti, hogy ugyanaz a kép néhány évvel később teljes névjeggyel, mellette ismét a
mulatságos „hozzáírt” címjeggyel lesz ellátva. Ha egy hegedűszakértő megváltoztatja a véleményét,
akkor viszont nincs hiány a kárörvendő megjegyzésekben és a világszenzációt kiváltó
sajtótudósításokban. Ez rendszerint elegendő, hogy büntetlenül semmit tudónak nevezhessék
az illetőt. Másként esik latba ez a galériaigazgatóknál, akiket nem merészelnek megkérdezni,
hogy mi késztette őket véleményük megváltoztatására. Lothar Brieger „A műgyűjtés” c. füzetecskéjében
(Delphin Verlag München) a 30/31 oldalon egy ilyen esetről a következőképpen
nyilatkozott:
„Gyermekéveimben - az akkoriban minden esetre figyelemreméltóan vezetett - berlini
múzeumban láttam, ahogy egy Borro kép lassan és szégyenletesen németalföldiből
Velasquezzé alakult át. Meggyőződésem szerint ez a megfigyelés adta minden művészettörténeti
tudományom csalhatatlanságára az első csapást.”
57