Cremona, a hegedűépítés bölcsője - MEK

lyoz meg bennünket abban, hogy egyenértékűnek tartsuk a nagy mester többi munkáival? Ha
valaki némi biztonsággal felismerni véli Francesco munkáját, az is kevés hajlandóságot mutat,
hogy a minőségcsökkenés vonatkozásában engedményeket tegyen. A dolgok begyakorlottak,
és mivel igaznak bizonyulnak, ezért nem úgy néz ki, hogy ezen a téren valaha is változás következne
be.
Minden műkereskedési ágnak megvan a maga törvényszerű szabályozottsága. Ezeket
respektálni kell, mert nem önkényesen állították fel, hanem organikusan fejlődtek ki. Legkevésbé
bűnösek az ilyen jelenségekben az úgynevezett „pápák”. Joachim és Auer „hegedűpápák”
idegenkedtek Guarneri del Gesú hegedűitől, ennek ellenére mégsem tudták megakadályozni,
hogy tanítványaik megszerezzék azokat.
Bode „festménypápa” nem szívelte Greco-t és hatalmasságának teljes súlyával gondoskodott
arról, hogy az általa ellátott galériák figyelmen kívül hagyják a mestert. De amikor
a Spanyolországban dolgozó görög festőre rátaláltak az amerikaiak, akkor váratlanul olyan
magasra felemeltette a képeinek árát, mintha azokat Bodeni készítette volna.
Az ifjú joghallgató, akinek a Ficke és a Zwölfer hegedűk már bosszantó fejtörést
okoztak, most ismét csóválná a fejét. A saját szakterületén jártas kereskedőnek az ilyen jelenség
egy természetes fejlődés eredménye, amelynél a kínálat és a kereslet viszonya sokkal szabályozottabban
hat, mint egy állítólagos „pápa” együgyű erőlködése. Ha egyszer oda jutnánk,
hogy egy Francescoért vagy egy Omobonoért hasonló összeget tegyenek le, mint egy Antonius-ért,
akkor feltehetnénk magunknak a kérdést, hogy mi tart valakit attól vissz, hogy mindhármat
olyan művészi egységnek tekintse, amelyet Antonius neve fémjelez.
A gáncsoskodók szemrehányásai között - amelyeket a garanciabizonylatokkal öszszefüggésben
mind gyakrabban feltettek a hegedűkészítőknek - nincs ostobább kijelentés,
minthogy megengedhetetlen, sőt törvénytelen az általam eladott műtárgy valódisága miatt
síkraszállni. Ezek az ajánlatok általában a szomszédos országokból jönnek, és talán az ottani
más joggyakorlat vezethetett ehhez a nézethez. Ha ez így lenne, akkor kinek kellene garanciát
adni a hegedűmért, amelyért százezer Márkát lefizettem? Ki vállalja a kockázatot ennek a
Stradként eladott hegedűnek a valódiságáért vagy hamisításáért? A műkereskedő minden árnyalatában
mindenkor garantálta az általa eladott műtárgy valódiságát és emellett igen jól járt
vele. A régiségek és a festmények szektorában, ahol a nagyvárosok galériáiban és múzeumaiban
híres szakértők állnak a kereskedők rendelkezésére, a prominens kereskedők visszautasították,
hogy az eladást ilyen dokumentumok alapján végezzék. Párizsban, Berlinben és Münchenben
a nagy és nemzetközileg ismert házak csak saját garanciával árusítanak. Ahogy a dolgok
mindig lenni szoktak, a házak soha nem szorultak rá a tudományos szakértők támogatására.
A müncheni Állami Galéria „Spanyol Meyer” néven ismert igazgatója nagykiterjedésű,
virágzó üzletet csinált a szakvéleményadásból. Tevékenysége során gyakori gondatlanságot
tudtak rábizonyítani, ezért - ismeretesen - maga lépett vissza. A többi galéria igazgatói viszont
nyilvánosan követelték, hogy egyszer és mindenkorra törvényesen tiltsák el a szakvéleményezési
tevékenységtől. Szószólójuk a nürnbergi Germán Múzeum igazgatója volt. Ezzel a követelésükkel
nem jutottak messzire. A másik csoport gondoskodott a sikertelenségről, akik dr.
Meyer ügyét csak egy kivételes esetként akarták feltüntetni. Néha igen tanulságosak az ilyen
oldalpillantások. Az embernek ugyanis mindig minden lehetséges anyag a keze ügyébe kerül,
hogy a kereskedelembe belekössön, ha itt-ott valamikor a tanúsítvány szerinti valódiság kérdésében
véleménykülönbségek merülnek fel. Ha ezt a sok jobban tudót nem mindig utasítják
kellőképpen rendre, az legtöbbször csak azért van, mert a hegedűépítők többsége az igen ártalmatlan
vitapartner szerepét játssza, akiknek a maguk véleményére távolról sem áll olyan
bőséges szókincs rendelkezésre. Az egymással szembenálló vélemények harcát - ahogy napjainkban
folyik - kevésbé tartom korrektnek. Már régóta nem csak az önfejűségről, a „másik
megfúrásáról” van szó. Világos, hogy az effajta vitáknak semmi tudományos tartalmuk nincs,
50