Cremona, a hegedűépítés bölcsője - MEK

Az N H SZ (Német Hangszerkészítők Szövetsége) csak jóval a békekötés után határozta
el, hogy ismét életre kelti a Szakértői Kamara régi intézményét. Szükségesnek látták,
hogy a döntőbíró hatalmi követeléseinek vitorlájából eleve kifogjanak minden szelet. Megállapodtak,
hogy az egyes tagok ítéleteit elkülönítve, tanúsítványban hozzák nyilvánosságra.
Ennek az volt a kétségtelen előnye, hogy kizárták egy összebeszélés lehetőségét, illetve egy
mesterre támaszkodva a vélemények összehangolását. Egyúttal azt is elérték, hogy a szakértői
döntőbíró álláspontját hatályon kívül helyezhették, nehogy az, mint koronázatlan „hegedűpápa”
viselkedhessen.
Akinek a könyvszekrényében Otto Möckel feldolgozásában megvan Fuchs értékelése,
az előszóból meggyőződhet arról, hogy a berlini hegedűépítő nyomatékosan rámutatott,
hogy ebből az intézményből használhatót kell létrehozni. Hangsúlyozottan kiemeli, hogy az
egyes tagok önállóan ítélnek, és a tanácsot kereső kendőzetlenül megkapja az egymástól szétválasztott
véleményeket is. Isten tudja! Magasabbra tehát már nem hághatott a becsületesség
és a jóindulat - így fogják majd egyesek gondolni!
Nézzünk tehát utána, hogy milyennek bizonyult ez az intézmény a gyakorlatban?
Úgy tűnik, hogy nem gyakran volt túlterhelve. Aki egy régi hegedűt vett, az a valódiságra és
az eredetre vonatkozó tanúsítványt attól a hegedűépítőtől kapta, akitől a hangszert vásárolta.
Ha más kolléga részéről nem hangzott el ellenvetés, akkor tulajdonképpen a hegedű új tulajdonosa
soha nem látta indítékát, hogy egy további tanúsítványt szerezzen be. Másként állt a
dolog, ha egy másik hegedűépítőtől eltérő véleményt kapott, akivel már, mint javítóval konzultált.
Rekonstruáljunk hát egy olyan esetet, amelyben ez megtörténhetett volna.
Tegyük fel, hogy X úr a hegedűkészítőjétől vásárolt egy Albani-hegedűt, amelyről
tanúsítványt is kapott. Tíz év vagy talán több is eltelt, amikor véletlenül - ugyanabban a helységben
- egy másik hegedűkészítőhöz került. Vásárolni akart valamit a hangszeréhez, amit a
korábbi hegedűkészítőjénél nem talált készletezve. Ilyen előzmények mellett helyezte az asztalra
az Albani-ját. Ekkor csodálkozva hallotta, hogy ennek a mesternek más véleménye van a
hangszeréről. A mester azonnal megerősítette az aggályait, amikor a szekrényéből kivett és
átnyújtott egy Albanit, amely láthatóan különbözött az ő hegedűjétől.
Tételezzük fel, hogy felvilágosítást kapott, hogy egy igen szép és jó Klotz-hegedű
van a birtokában, amely értékben nem áll messze egy Albanitól.
Most pontosan ott állunk, amikor az ember instancia után néz, amely a döntést foganatosítja.
Albani vagy Klotz hegedűről van-e itt szó?
Tételezzük fel a továbbiakban, hogy az Albani tulajdonosának odahaza esetleg megvan
a Fuchs-Möckel füzetecske és olvashatta benne az előszót: Mi történik abban az esetben,
ha a hegedűt elküldi a Szövetségnek, hogy a szakértői bizottság úgymond "legfelsőbb ítéletet"
hozzon?
X úr ezt az utat választotta. Feszülten várt az eredményre, amely számára csak két
választás között dönthet: vagy Albani vagy Klotz hegedűről van szó!
Végül visszakapta a hegedűjét és vele egy terjedelmes irományt. Kitűnt, hogy a bizottság
két tagja Klotz mellett állt ki, a harmadik pedig egy Jais, Tölz mellett voksolt. Most
olyan okos lett, mint korábban. Ismét kereső útra indult, hogy egy olyan Szakértői Kamarát
találjon, amely majd a legmagasabb szinten a Klotz és a Jais között meghozza a végérvényes
döntést.
Lehet így vagy lehet úgy ehhez a Szakértői Szövetséghez fordulni. Helytálló azonban,
hogy az „Albani-Klotz-Jais” tulajdonosa szemében ez egy üres, tehetetlen intézmény.
Abban a pillanatban, amikor végül tudni akarja, hogy egy Klotz vagy egy Albani hegedűt
nevezhet a sajátjának, hírtelen felbukkan egy teljesen új név. A dolog vége ismeretesen mindig
úgy néz ki, hogy a páciens azt mondja: „egyikük sem ért semmihez!” Nagyothallónak kell
annak lenni, aki az ilyen vélemény mögött nem a „sajnos letűnt hegedűpápa utáni kiáltást”
hallja ki.
44