Cremona, a hegedűépítés bölcsője - MEK

Velencével egyenlő értékűként, bár nem azonos jelentőséggel szerepeltek még
Mailand, Bologna stb. iskolái is.
Jelentőségre utolsóként nevezzük még meg a nápolyi iskolát.
NÁPOLY. Alkalmilag már említettük, hogy rangja szerint csak Cremona egyik iskolájaként
tartották számon, bár a Gagliano előtti időben már németek is dolgoztak Nápolyban.
Alessandro Gagliano Nápolyba történő áttelepülésével azonban jelentős fordulat kezdődött.
Megteremtette az ottani iskolát, melyet a Gagliano hegedűkészítő dinasztia továbbfejlesztett.
Sajátosságban és szépségben, de mindenekelőtt produktivitásban igen figyelemreméltó
teljesítményt nyújtottak. A család befolyása olyan előretekintő volt, hogy Gagliano
követői még napjainkban is erős rokon vonásokat mutatnak a klasszikus példaképpel. Nem
szükséges a Vinacciákra gondolni, akik tulajdonképpen mandolinkészítők voltak és igen elmaradott
hangszereket alkottak. De az ifjú Desiatok esetében ez szerfölött igaznak bizonyul.
Nápolynak is két arculata volt. Amit Ferdinand után felmutatnak - tehát úgy a századforduló
körüli időben -, az gyakran a hevenyészettség bélyegét viseli magán. Hiányoztak a
jó alapozó lakkok és a lakkszín láthatóan több zöld árnyalatot kapott. A csigakidolgozások
nagyobb gondosságot igényeltek volna. Az iparművészet inkább hegedű manufaktúrává alakult
át, amely itt-ott már az elkövetkező iparosodás kezdetét sejttette. Meglepő módon azonban
a hangszerek hangzásra ritkán keltenek csalódást. Készítőik szerény módon a behelyezett
címkén „Fabricatore”-nak jelölik magukat.
Ezzel most nagy léptekkel bejártuk az itáliai iskolák területét. Mondhatjuk, hogy általában
kevés szakíró tér el ettől a normától. Ha Niederheitmann a korábbi kiadásokban Rómát
és Bolonyát becsempészte volna a firenzei iskolába, akkor helye lenne a tiltakozásnak. A
római iskola stílusa meglehetősen tisztán mutatkozik meg. Történészek megállapították, hogy
Itália számos városában a hegedű fellépése előtt a lantépítés kizárólag német kezekben volt. A
velencei köztársaság városairól, konkrét nevekkel pontos értesülések vannak, mint például
Maller, Laux, Tiefenbrucker stb.
Rómában a korai mesterek névtelenek maradtak, de tudják róluk, hogy németek voltak.
Egy, a hivatásukról elnevezett utcában, egymás mellett laktak. Ezt azonban szintén nem
lehet úgy felfogni, mintha az olaszok egyetlen lantot se tudtak volna építeni.
Madame de Guebriant, a mantuai Maria Gonzaga-t, akkortájt IV Lajos feleségét Varsóba
kísérte és hosszú időt töltött Rómában. 1647-ben irt is egy könyvet, és abban a Rómában
szerzett benyomásait is megemlítette. Számára Róma akkor úgy hatott, mint egy falu; sok
kerttel és beépítetlen területekkel, és csak a pápai udvar adta meg a város fényét. A lakosság
legnagyobb része idegen bevándorló, maguk a rómaiak szegények és nyomorultak voltak. A
kézművesek általában ugyancsak idegenek voltak. A római polgár lassan és rosszul dolgozott.
Nem szükséges tovább olvasni a könyvet; a lantépítésben a németek kizárólagossága már ezzel
a rövid részlettel is elegendően tisztázottnak tűnik.
Emellett volt Rómában egy olyan időszak, amikor az egyik pezsgő ünnepély a másikat
érte. Itáliában már 1608-óta gazdagon virágzott az énekes és zenés komédia, valamint a
drámai műfaj. Ekkortájt híres zeneiskolák létesültek. Az ott kiképzett énekesnők – „Le
Romanini”-k - világhírnevet szereztek. Montalto kardinális saját színházi társulatot tartott,
melynek a híres Ippolita nevű énekesnő is tagja volt. Barberini, az ismert régi nemesi sarj állt
a város zenei mozgalmának élén, amely kizárólag VIII. Urbán pápa fényét célozta fokozni.
Egy 300 ülőhelyes színházat - még ma is imponáló szám - építettek és 1634-ben, a karnevál
ideje alatt nyitották meg. Mindez Giulio Rospigliosi kardinális érdeme volt. A színház az opera
fejlődésének történetében kiemelkedő mérföldkövet jelentett. Milton angol költő és a modenai
Montecuccoli hadvezér is a vendégei közé számított. Erről a kis kitérőről ennyit!
26