Cremona, a hegedűépítés bölcsője - MEK

félelem. Milyen kényelmes lesz majd később egész egyszerűen fellapozni a jegyzéket, hogy
abból tanácsokat kapjunk az eredetiségre vonatkozóan!
Mindenekelőtt az effajta jegyzék szükségességének kérdését tisztázzuk. Kell ez nekünk?
Igénybe veszi-e majd a szakember, és ha nem ő, akkor talán az avatatlan? Meglennénke
jegyzék nélkül? Ajánlatos vagy óhajtott-e a tulajdonosok és a gyűjtők érdekében közzétenni,
vagy sem?
Ahol sok a kérdés, ott legtöbbször sokféle a vélemény. A szerző természetesen csak
a saját nézetét védelmezi. Ez lehet helyes, de lehet helytelen is, azonban mindig legyen jól
megalapozott, hogy az ellene sikeres rohammal közelítőket legyőzhesse.
Sem egy hiteles szerzővel szemben - mint a tiszteletreméltó Doring -, sem egy jó hegedű
közleménnyel szemben - amilyen a két utóbbi - nem állok ki a küzdőtérre. Elég sok
bosszúságot okoznak nekem a szakterület avatatlan szerzőinek könyvei. Amennyiben tehát a
könyvek - mint a listázott tartalmú két amerikai - hasznosak lennének, akkor magam is
síkraszállnék, hogy rátermett írót találjak, aki ezt a szellemi örökséget tovább ápolná és építené.
De ez mind nem változtat azon a tényen, hogy a listázás ellenzőjének kiáltottak ki, ahogy
ezt az utóbbi időben, az avatatlan körökben hangoztatták.
Az előbb, az ilyen könyvek szükségességéről feltettük a kérdést, hogy vannak-e ilyenek.
Mivel csak az a szükségszerű, ami feltétlenül szükséges, és nem tudunk meglenni nélküle,
ezért a kérdésre tulajdonképpen nyomatékos tagadó választ kell adni. Tehát szükségtelen
a jegyzék. Több kérdés maradt még tisztázatlan, többek között az is, hogy hasznos, vagy
nem hasznos lenne-e?
A „How many Strads?” jellegű könyvek alapjában véve a hegedűkönyv nemzetségének
új fajtái. Ezek a kiadványok - ellentétben az eddigi hegedűirodalommal - már nem a hegedű-pólus
körül forognak; ezek már a „tulajdonos-pólus” körül köröznek. Teljesen mértéktartónak
tekintjük az ilyen „címkönyv” közleményeket. A Stradivari-tulajdonok címjegyzéke,
a jelenlegiek, mind a korábbiak leszármaztatásából keletkeztek. Biztos vagyok benne, hogy az
effajta, évente egyszer megjelentetett szakkönyvek bizonyos veszélyt jelentenek. Megkísérlem
a tényt bizonyítani, ahogy az ötven vagy száz évvel ezelőtt kinézhetett, mert a műkereskedelem
szektorában ma már csak egy hasonlóval szolgálhatnak.
66
Tanulságként, csupán kényelemből, egy másik szakterületről hozunk egy példát.
Egy müncheni képgyűjtővel az utóbbi háború során a következő eset történt: Nagyon
megfelelt volna neki egy tanúsítvány nélkül felkínált Greco festmény, amely a valódiság minden
jelét magán viselte. A kép megszerzése már régi vágyálma volt. Megengedték neki, hogy
a képet megvétel előtt a valódiság vonatkozásában egy elismert szakértővel megvizsgáltassa.
A lehetőséggel élve elvitte tehát a képet a szakértőhöz. A szakértő csakhamar megfogalmazott
véleménye igen reményteljes volt, ha nem is hatott túlságosan kötelező erővel. A konzultáns
egy vaskos művel a kezében munkához látott - nyilván valamit keresett benne. Egy idő után
elégedetlen arccal félretette a könyvet. Szakvéleményét értelemszerűen a következőkben
foglalom össze:
A képről első pillantásra a legjobb benyomást szereztem és most is Greco egyik
munkájának vélem. De nézze, kérem! Ez a könyv a legnagyobb Greco műértők alapvető
munkája, amely a mester valamennyi művét felöleli. Sőt, azon túlmenően még a meditáló San
Trancesco számos replikájával is foglalkozik, amelyek Spanyolország majdnem minden dominikánus
kolostorában ki vannak függesztve. Sajnos A. L. Meyer a művében semmi utalást
nem tett a szóba forgó képre vonatkozóan. Ha neki fontosnak tűnt volna ez az alkotás, akkor
itt képileg is ábrázolva lenne. Napjainkban, Meyer halála után már nem lehet megállapítani,