Cremona, a hegedűépítés bölcsője - MEK

5
KIS- ÉS NÉVTELEN MESTEREK
Az anonim vagy ismeretlen mesterek szóhasználat helyet válasszuk inkább a névtelen
mesterek elnevezést. Jól tesszük, ha a névtelen szó alatt átvitt értelemben a „nem néven nevezettet”
értjük. Névtelen mester tulajdonképpen nem létezik, csak éppen nincs a nevükről tudomásunk.
Általában csak a nagy mesterek a néven nevezettek. A közepes és a kisebb mesterek
még egy bizonyos mértékben, de már korlátozottabban részesednek a néven nevezésből.
Legvégül marad a kis és még kisebb mesterek nagy tömege. Ők azok, akik részint idegen
szolgálatban állva saját néven (címkével) nem lépnek a nyilvánosság elé. Az utókortól sem
kapnak részt a nagyok dicsőségéből, hiába fáradoztak egy hangzatos név megszerzéséért.
Számos mester műveinek szignálásával gondoskodott arról, hogy hírneve biztosított
legyen. De szép számmal akadnak olyanok, akik még életükben megszerezhették a megszolgált
elismerést. Stradivariusnak például nem volt oka panaszkodni, hogy nem tudja eladni a
hegedűit, vagy, hogy rosszul fizetik meg a munkáit. Még életében megkapta, amire vágyott.
Ez - ismeretesen - elegendő volt ahhoz, hogy tetemes vagyont gyűjtsön. Azon se ámuljunk el,
hogy Itália határain kívül csak jóval a halála után vált ismertté és hírnevessé. Emlékezzünk
vissza gróf Cozio di Salabue kicsinyes alkudozásaira Paolo Stradivariussal. A mester hagyatékának
nevetségesen alacsony eladási ára is sok mindent elárul. Amíg valakinek a műalkotásai
„Speicherkrame” (tárolt lim-lon)-ként kerülnek eladásra, addig nem beszélhetünk hírnévről.
Hosszan kell ezt a körülményt megtárgyalnunk, hogy végül bebizonyíthassuk, hogy
szinte tisztán a véletlenen múlhat, vajon egy név, később ismertté válik-e vagy sem. Elsőként
Stainert vegyük szemügyre, aki még a királyi udvarokba és prominens megrendelőknek is
szállított, de élete végéig sem tudott kilábalni a szegénységből.
Az is csupán a véletlen műve volt, hogy Paganini egy alkalommal éppen hangszerhiánnyal
küszködött és koncertjéhez egy Josef Guarnerius del Gesú hegedűt kapott kölcsön,
amelytől rendkívül el volt ragadtatva. Ha a livornoi kereskedőtől, akkor egy J. B. Guadagninihegedűt
kap, akkor talán az is hasonlóképpen elnyerte volna a mesterhegedűs elismerését.
Azon a napon esetleg a turini mester vált volna híressé és nem Guarnerius.
Amikor az a bizonyos Jorio úr Londonban felbukkant, akiről más helyen még szót
ejtünk, - a mesternek ez volt az első hegedűje, amelyet Brückner úr Wilhelmj úr tanítványának,
Oscar Cüppernek eladott - Wilhelmj a hangszer hangjától úgy belelkesedett, hogy a csodálkozó
tanulónak az éppen kifizetett vételár többszörösét ajánlotta, Jorio mestert pedig egyenesen
a legjobb hegedűépítőnek nevezte. Wilhelmj tulajdonképpen már tanújelét adta, hogy
számára igen egyszerű dolog volt egy nevet híressé tenni, mert az addig alig ismert Pressenda
annak a német hegedűpedagógusnak köszönhette a hírnevét, akinek ítélete Angliában megtámadhatatlan
volt. Ha még fel lehetne lelni néhány olyan Jorio-hegedűt, amelyekkel a tanítványai
örvendeztették meg a mesterüket, ki mondaná meg, hogy ma mibe kerülne egy Joriohegedű?
Milyen tiszteletet váltana ki ma ez a név? Tehát ismét a véletlen játszott közre. Tulajdonképpen
két olyan véletlen eset volt, ahogy Pressenda híressé vált, és ahogy Jorio nem
lett híres. A természet és a sors által földi javakkal gazdagon megáldott virtuóznak soha nem
kellett rossz hegedűvel gyötrődni és már régóta azon az ismert Stradivari-hegedűn játszott,
amely még ma is az ő nevét viseli. Ilyen körülmények ismeretében nyugodtan mondhatjuk,
hogy idegen volt tőle az előítéletesség, és soha nem vett részt a mindjobban felburjánzó névkultuszban.
A mai ifjú hegedűseink sokat tanulhatnának ebből a példából. Aki egy hegedű
61