AREOPOLISZ - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

VOFKORI GYÖRGY
A székelyudvarhelyi kórházról
A betegek gyógyítására és ápolására szolgáló intézmények elődjei az egykori menházak,
aggházak voltak. Kórházzá ezek közül csak azok váltak, amelyek az évszázadok folyamán
viszonylag állandó és így maradandó tevékenységet fejtettek ki. A XVIII. század folyamán a
pusztító pestisjárványok elleni küzdelem, valamint a gyakran átvonuló katonaság betegjeiről
való gondoskodás egyre több várost serkentett, majd kényszerített menházak létesítésére. Ezek
a menházak azonban ritkán voltak állandó jellegűek, és működésük általában csak rövid időre
és egy bizonyos területre korlátozódott. Tulajdonképpen „szegényházak” voltak, amelyek
többnyire magánszemélyek jótékonyságának köszönhették létüket. Ilyen volt Székelyudvarhely
első jótékony céllal létrehozott intézménye, az aggház is. Kezdeményezője Bajnóczi Gábor
segédlelkész volt, aki 1703-ban közadakozásból 130 forintot gyűjtött össze erre a célra. „Ezen
összegecskéből a hajlék nélküli szegény nők számára megvett egy telket a rajta épült
faházacskával együtt...E szegények háza nem messze a szentegyháztól Sz. Miklós hegye
aljában az úgy nevezett ‘templom utczá’-ban épült polgári telken, az érintett módon megvétetvén,
a szomszédságokban részint a lelkész majorba vezető út, részint Szabó Bálint utódai
birtokából egy 25 öl h. és 13 ½ öl szél. telket.” - tudósít a pénz felhasználásáról a korabeli
krónikás.
Az aggház a mai Iskola és Rózsa utcák találkozásánál állt. Utódja - a szintén jótékony céllal
emelt épület - ma is létezik. Létezésének folytonosságáról Szigethy Gyula Mihály, a
székelyudvarhelyi kollégium tudós professzora tájékoztat bennünket, aki 1829-ben ezt írja: „A
szegények s elerőtlenedettek számára van Udvarhelyt egy kisded ispotály, melynek fundácziója
a jóltevök által vettetett meg, de vékony jövedelméből a benne lakó tíz számból álló
szegényeknek, kik mind a r. katholika valláson vagynak, minden hónapban fára 5 rh. forint
adattatik, s a sátoros innepeken két-két forint, élnek pedig nagyobb részént a városi adakozóknak
alamizsnájából.”
Ezek az intézmények tehát nem kimondottan a gyógyítás célját szolgálták - bár az akkori
fogalmak szerint jelentésűk azonos volt az ispitál, ispotály és koroda szavak jelentéseivel -,
hanem az elszegényedett, főleg idős, magatehetetlen embereket istápolták, tartották el. A
székelyudvarhelyi szegényház működése közel 250 esztendőn keresztül folyamatos volt. Igaz,
kevés személy vehette hasznát, de így is áldásos tevékenységet fejtett ki.
Az ispotály
A XVIII. század elején Székelyudvarhely városának és egyben az egész széknek nagy megpróbáltatást
jelentett a szárazság, éhínség és pestis együttes jelentkezése. A korszak általános
terheit ezek a váratlan csapások csak súlyosbították. Az amúgy is nehéz megpróbáltatásokat
végül az tetézte, hogy aránylag rövid idő alatt két ízben - az 1709-1710 és 1717-1719-es
években - dögvész pusztította a vidéket. A korabeli állapotokról hű képet nyújtottak
Udvarhelyszék követei Szombatfalvi Zsigmond és Jakabházi Zsigmond, akik az 1719. január
24-i kolozsvári országgyűlésen a „szék legfőbb bajának” a pestist nevezték. Előadták, hogy
300-nál több ember strázsál a ragályos helyek körül, továbbá panaszolták, hogy a „német
borbélyok” tartása a ragályos helyeken sokba kerül. Kérték a kormányszék elöljáróit, hogy az
137