AREOPOLISZ - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

körüli vitákra. Hasznuk nagy, hiszen mindannyi egy-egy kísérlete, egy-egy erőpróbája a
különböző tudományágak nemzeti nyelvünkön történő megnyilatkozásának. Amint Rájnis
József írta 1781-ben: „Kezdünk mi mozogni, Anya-nyelvünkön írunk, fáradunk; de mikor
fogunk oda menni, hogy benne a’ tudományoknak minden szükséges erein evezhessünk?” -
vagy tovább folytatva szavait, felmerül a kérdés, mely általános:
(„nyelvünket valaha oda vihetjük, hol Frantzia, Anglus vannak? ha pedig Anya-nyelvünk
porba marad, hidjük-e, hogy idegen nyelvek által Nemzetűnket közönségesen a’ szép
tudományokra fel emelhetjük?” 20 )
A meglátás közös:
(Baróti Szabó Dávid: „kiki szemlélni fogja, melly bal ítílettel viseltetnek nyelvűnkhöz azok, a
kik ennek szűk mivóltát, darabosságát, alkalmaztathatatlanságát annyira magokkal el
hitették.” 21
Péczeli József: „Tsak ezen kőnyvetskének el olvasása meg-fogja még inkább győzni
Nagyságtokit arról, melly alkalmatos légyen ez a’ Nyelv a’ leg-méllyebb ‘s hathatósabb
gondolatoknak is rövideden és értelmessen való ki-fejezésére” 22 )
A cél azonos:
(Kájoni János: „édes hazámnak akartam szolgálni, és másoknak-is alkalmatosságot e kis
munkámmal adni hogy akadály nélkül dicsirhessék az Istent.” 23
Josintzi Sándor: „az jó és hasznos Könyvek számosodjanak, mind pedig mások-is a’ Magyar
ditső Nemzetnek ilyetén közönséges jóvára” 24 )
Az elvárás nagyon komoly, akár a nemzeti átokverés fenyítő erejéig menő, mint azt például
Hochmeister Mártonnál találjuk: „Menthetetlenek legyenek a’ Rendek, ha el-halgatják, ‘s
hunyászkodva pirúljon-meg, még hamvok utánn-is azoknak Maradéka, setét gyászban maradjon
emlékezetek, kik e’ Közönséges Jóra tzélozott igyekezetet, igasságosnak, szükségesnek,
Nemzetünk díszére ‘s bóldogságára intézettnek, méltónak érzik; ‘s mégis alattomban akadályokat
szőnének azoknak ellenibe” 25 )
A fordítások nagy része latinból, franciából, németből történtek. A latin képezte a magyar
kultúrában is eleddig a felsőbb társadalmi rétegek által elfogadott és gyakorolt nyelvet,
ugyanakkor a hivatalos nyelvet is jelentette a németesítési törekvésekig. Könnyen elfogadható
tehát az az álláspont miszerint a felocsúdó nemzet irodalmárai a már létező latin nyelvű művek
fordításába kezdtek a közkinccsé tétel szempontjából. Ettől nem maradt le a francia és német
nyelvű források fordítása sem. Jancsó Elemér egy tanulmányában írja, hogy csak Erdélyben „a
XVIII. század második felében... több száz francia fordítás jelent meg (Moliere, Corneille,
Voltaire, Marmontel stb. műveiből.) Ennél azonban sokkal nagyobb a kéziratban maradt
francia fordítások és átdolgozások száma”. 26 Íróink érdeklődése viszont nem csak ezek, hanem
más nyelveken megjelent művek felé is fordult, és éltek a köztes fordítások használatának
lehetőségével. Spanyolt, angolt, de még franciát is fordítanak a német nyelv közvetítésével,
olykor éppen ezek létével igazolva a magyar fordításoknak most márt elodázhatatlan
szükségét. Ez tudatosan vállalt és kinyilatkoztatott nyitást is jelentett más nemzetek kultúrája
felé. Különös hangsúlyt kap ez akkor, amikor a „magasabb tudományokat” képviselő
filozófiai, nevelési, erkölcsi munkák vagy műszaki tárgyú, esetleg éppen tankönyvek
fordítására kerül sor. Ekkor ugyanis a magyar kifejezési eszköztár kiépítéséről, kibővítéséről, a
tudományágankénti műszavaink kiötléséről van szó. A magyar szaknyelv hiánya, a „szakmai
98