BÖRZSÖNYI HELIKON

A Duna, ahová majd el kell repülniük. Vajon tudnak-e már, vagy majd akkor repülni? Vagy majd
éhesen totyorogva, kétségbe esetten hápogva várják az újabb áradást, mígnem zsákmányul esnek
valaminek, valakinek? Például annak a fehérzoknis cirmos kismacskának, amelyik hamarosan
nagymacska lesz és már most is benne van a vadászösztön. Ott oldalog puha léptekkel, magában
tanakodva tavasz óta minden nap, a meredek partoldalban, hogy karmos mancsával mi módon
kaphatna ki egyet azok közül a jó falatnak ígérkezõ sárga, kis fiókákból.
A vaskorlátnak támaszkodva nézte Péter ezt a természet rendezte víziszínpadot, s elgondolkozott
azon, hogy hány féle formája is van az életnek. Millió, vagy millárd. Ki tudja? Ám minden élõlénynek
meg kell küzdenie a létezésért. Az egyik élõlény ellentéte a másiknak. Ez az ellentét harchoz vezet.
Mindenki egy szem a táplálékláncban. Az élõlények megeszik, elpusztítják egymást.
Az ember is ebbõl a láncból él, de nem része. -mondta ki magában, de ettõl a gondolattól
elbizonytalanodott. Mit szólna ehhez például az oroszlán?
Mert, ha mi már kiléptünk az állatvilágból, akkor mik vagyunk, mikor a koncon marakodunk? Az
állat a fogával, a mancsával harcol, mi ennél százszorta fondorlatosabb eszközökkel. Egymásra
lövünk a háborúban. Nyersanyagért, energiáért, területért ölünk. Ha pedig nem ölünk, csak
politizálunk, az is a marakodás kifinomult formája a létért, vagy a másikénál jobb létért való harc.
Verseny. -mondjuk nagy bölcsen. Node, mi a verseny? Legyõzni a másikat, hogy a mienk legyen a
díj, a piac, s hogy a legyõzött ellenféllel mi lesz, mibõl él meg, az nem téma. Épp úgy elvesszük tõle
azt, ami övé, mint az a kacsa ott ni, amelyik most elõbb ért oda egy kisbékához, vagy mi lehetett az,
abban a hullámgyûrûben. Szóval, mi okosabbnak, felsõbbrendûnek tartjuk magunkat. Ám nem
tudjuk, hogy mit gondolnak errõl a kacsák, a barlangi medvék, vagy a delfinek, mert a létezésünk
óta nem fejtettük meg a titkaikat. A kacsák mindenütt egyformán hápognak. Egyformán vijjog a
sirály Szerbiában, vagy a Rajna vize fölött. Ugyanúgy csaholnak a kutyák Svájcban, mint egy orosz
falu udvarában. Csak az ember jelrendszere töredezett darabokra, úgymond nemzeti nyelvekké.
Ám, aki a többségitõl eltérõ nyelvet beszél, attól azt követelik, hogy fogja be a száját. Szóljon,
írjon, énekeljen úgy, hogy más is értse. Különben megbánhatja. Most még itt tartunk.
Két fiatalember közeledett felé. Kicsit imbolyogtak. Egyikük karján friss seb volt látható.Talán egy
verekedés nyoma.
-Odanézzen! -szóltak hozzá köszönés nélkül.
-Ott úszik a sok jó kaja. Meg is lehetne azokat fogni.
-Nem hinném. -mordult feléjük hûvösen, attól tartva, hogy talán még eszükbe jut a vadászat.
A jövevények azonban enyhén kacskaringós léptekkel tovább haladtak. Varga örült, hogy elpárolgott
az érdeklõdésük.
A kis szárnyasoknak azért csak addig van mit enniük, míg el nem szárad a fû, ki nem apad a tó, õk
semmit sem tudnak felhalmozni s tárolni. -fûzte tovább a gondolatait Varga Péter. Az embernek
tulajdonképpen gyönyörû képességei volnának, ha okosan élne velük, s nem pazarolná olyan dolgokra,
amivel akár más fajú, földi élettársaival együtt önmagát is elpusztíthatja.
-Na! -próbálta magát visszazökkenteni a prózai valóságba. -Ideje véget vetni az ebédidõnek. Mire
való az, hogy itt a madarakat nézegetem? -kérdezte saját magától. Aztán, miközben a hivatala felé
irányította a lépteit, válaszolt is a bensõjében feltett kérdésre.-Az ember nem lehet szakbarbár.
Értelmiséginek lenni annyi, mint a világ lehetõ legjobb ismerete alapján gondolkodni. Kérdezni,
választ keresni, a szerzett tudást tovább adni.