BÖRZSÖNYI HELIKON

Megnéztem a Harangláb nevû falut, amelyet derékig elöntött a Tisza.
Munkácson megnéztük a várat. Hát jó helyen van, az biztos! Nehéz felmászni ide, ha közben lövik is az embert. Bele is tört
a bicskája az osztrák „sógornak”! Szegény Kazinczynak a celláját is láttam. Az ukrán portásnak fizetni kellett a parkolási
díjat. Mondtuk neki, mi lenn parkolunk, messze. Nem számít. Berci szólt, hogy ne nyitogassam a tárcámat se itt, se máshol,
mert a sok ezrest láttán esetleg bevadulnak… A múzeumvezetõ kislányok nem akartak magyarul érteni. Az egyiknek
nagyon jó alakja volt, és a szoknyája még a bugyiját is megmutatta. Azt mondja Berci, fogadjunk tudni fog magyarul.
Mentek elõttünk, azt mondja barátom, hogy olyan gusztusos, meg tudnám puszilgatni. Erre a nõ hátrafordult és azt mondja,
ezt nem mások elõtt kell megbeszélni. Tudnak magyarul, bólogattam.
Egy ilyen kárpátaljai vécébe becsúszott a bicskám. Ramaty egy helyzet ez, mondom magamban, erre nem készültem fel.
Se Beregszászon, se Munkácson nem lehetett egy normális zsebkést venni! Még jó, mondtam Edének, hogy a táskám
zsebében van valamifajta bicska, ha nem kettõ! Majd este megnézem.
Csongoron szét volt szedve a templom, renoválták, így vasárnap sátorban volt az istentisztelet. Rengetegen voltak.
Beszélgettem egy fiatalasszonnyal, a férje Magyarországra járt át dolgozni, és a végén nem jött haza. Hatalmas kontya volt
neki, mint többeknek. Azt mondta, hogy a haja a fenekéig ér, másoknak is van így, ha akarom, megmutatja, mert a
Bibliában is benne van, hogy a haj fátyol gyanánt adatott a nõnek. Barkaszón is megismertem egy családot. Velük is örök
barátságot kötöttem, mint nagyon sok mindenféle rendû és rangú emberrel. Itt valahogy több a szeretet az emberekben,
mint odahaza. Berci intett, hogy ne együnk többet, mert látta mennyi szalonnájuk marad.
A Bátka hely az egy élmény. Disznóólak vannak összetákolva a panelházak között, és csirkék kapirgálnak a lépcsõházban.
Beregszásztól tíz kilométerre volt egy falu, nem emlékszem már a nevére. Bátka is ennyire lehet a beregszásziaktól, mentünk
a kátyús úton és le kellett fékezni, mert a falutól kilométerekre lévõ temetõbe vittek egy halottat, és becsületes ember nem
elõz meg ilyen menetet. Nem követtünk el tehát szentségtörést, harmincöt percig lépésben, egyesben araszoltunk. Nekem
már átalakult és megerõsödött a humorérzékem, közöltem társaimmal, hogy idõnk van, tejünk van, miért ne szopassunk,
ha már minket szívat az élet. Egyébként vigyázni kell, még jó, hogy azokon az ocsmány utakon nem lehet száguldozni, mert
a libafalkák szinte gõgös nemtörõdömséggel sétálgatnak az útközépen. Barkaszó járt a fejemben, a nagy szegénység, meg
a cigánytemplom. Szól a zene. Hangosan üvölti a hangszóró az egyházi énekeket. Az õ egyéniségüknek ez felel meg.
Sokféle más élményem volt, de mindig az jött elõ, mindenkivel való beszélgetésben, hogy rendszerváltás, kommunizmus,
kapitalizmus, meg maffia, ide, vagy oda: az örökké vérzõ seb Trianon szörnytette.
Erdélyben mégysz lovaskocsival, és a barátod a szásznak németül köszön, a románnak románul, és megállnak egy kis
idõre, leteszik a kapát, vagy a kaszát, hogy megtárgyalják a világ folyását. Ebben a térségben évszázadok óta együtt él
több nemzetiség, és ha nem uszították volna õket egymás ellen, békében lennének. Igaz, hogy mindig a magyar vérzett a
völgyekben, és sokszor nem idegenek miatt, hanem saját nemzete miatt is. Sok minden igaz, és sok minden hazugság,
amivel tudatosan (sajnos), vagy öntudatlanul rosszul értelmezzük a tényeket. Talán lassan már kezd kialakulni egy normálisabb
politikai viszony. Ki gondolta volna húsz éve, hogy lesznek még magyarok a román parlamentben?
Amikor utoljára jártam ott, fájdalmas volt. Könnyeztek az emberek, hogy elárultuk õket, hogy nem szavaztuk meg a
kettõs állampolgárságot. Aki el akart menni, eddig is elment, mondta az aradi pap. Sütõ András jól mondta pár éve a pesti
riporternek, aki feltette a kérdést: Nem fájdalmas-e maguknak, hogy elvándorol innen a színe-java? Csak a színe, felelte,
a java marad! Dehogy akartuk mi gazdaságilag megterhelni az anyaországot. Egy nagy igazságtétel és erkölcsi elismerés
lett volna. Így ma Magyarország jóváhagyta a trianoni rettenetes diktátumot. Öngyilkos nemzet vagytok… Lépten-nyomon
kellett magyaráznom, hogy nálunk se mindenki mszp-sen gondolkodik.
Néha már összekeverednek bennem emlékek, a kárpátaljai diófa alatt ettük-e a malachúst, vagy Aradon… Mikor,
melyik vámos volt kedves és melyik pökhendi… de valahogy egy a lényeg. Ez a Kárpát medence ezeréves hangulatával,
lelkiségével egy valami. A Felvidékrõl talán azért nem tudok írni, mert sokszor járok arra, és nincs is semmi különleges
abban az értelemben, hogy az emberek magyarul beszélnek, és a dombok meg a szántóföldek ugyanolyanok, mint itt, és az
országhatár csak egy emberi kitalálás.
Hogy milyen a határon túli magyarság sorsa a rendszerváltás után, azt nem lehet így ránézésre megállapítani, mert van egy
régi hiányosságunk és tartozásunk: a rendszerváltás után sem dolgoztuk fel normálisan a trianoni szörnytettet.
Sokat beszélgettem errõl az egyik aradi lelkésszel. Hat gyermeke van, a másodiknál azt mondták az orvosok, többre ne
vállalkozzanak. Új templomot és parókiát, meg egy nagy missziós házat építettek holland segítséggel, meg önerõbõl. Volt,
hogy borjút vágtak az udvaron, hogy jóllakjanak az ingyen-szeretetbõl a munkások. Jöttek az emberek sokfelõl.