BÖRZSÖNYI HELIKON

Máskor pánikba esett volna, ha valami hasonlót követ el, ám ezúttal semmi sem tudta eltörölni jókedvét. Talán még
fütyörészett is, miközben matatott a bekrepált gépben. A dolgozók is, a kollégák is megrökönyödve figyelték az
indokolatlannak tûnõ változást. Egyesek meg akarták érteni a beállt fordulatot, de nem merték megszólítani, féltek a
jókedvétõl, hátha csak látszat, s egy fél szótól is nagyobbat robban, mint valaha. Jobb híján erõsödött a susmus és a
feltételezés.
Bár a történtekrõl a csoportvezetõt informálták, számonkérésre õ sem merte hivatni. „Majd holnap” – jelentette ki az
iroda négy falának, de azért titokban megfogalmazott egy fegyelmit. Titkárnõjével le is gépeltette, így nem sokáig
maradhatott titok. Munkaideje hátralévõ részében reggelre edzett; kemény akart lenni, mint a cromvanadium. Gondolta,
addig engedi, hogy a maguk medrében folyjanak az események.
A mûszak vége hamar elérkezett. A kapuban álló rendész sejtett valamit, ám félte a cirkuszt, így eltekintett a táska
tartalmának megnézésétõl, úgy engedte tovább, mintha semmi rendhagyó jelet sem érzékelt volna. Magában azért
elhatározta, legközelebb lecsap. Ennek a smucig alaknak mindig akadt valamilyen kifogása, miért nincs ez vagy az, ha
otthonra kérte tõle. „Ha annyira sajnált ezt vagy azt adni, miért kellene szamaritániust játszania vele szemben. Nem lesz
újabb eltulajdonlás” – szentül megfogadta, s lágy szívére mérgesen bámult a távozó után.
Mások is megnézték. Egyesek távolról követték, hazafelé tart-e. A tapasztalati tények alapján feltételezték, helyreállt a
családi béke, néhány nap és visszatér a mûszak utáni kocsmázás, lehet verni a blattot. Nagy és balszerencsés játékos,
így öröm vele egy asztalhoz ülni. Általában kollektív megnyugvást jelentett, hogy nem feltételezhetõ semmi új a
kedélyváltozás mögött.
A második emeleti lakásába lépve alig várta, hogy a csukott ajtón belül kikiabálhassa: „Megcsapágyazlak te
cserbenhagyó szerszám!”
Már a kiejtett szavak által is elégtételt érzett, de azt is gondolta, ez nem elég, sokkal több kell az önbecsülése
visszaszerzéséhez. Vetkõzni kezdett. Ruháit a kanapéra dobálta. Csak a savanyú lábszagot árasztó zokni maradt a
lábán. Kinyitotta a táskáját és elõvette a 6001-est. Nézte a golyók kosarát, s fennhangon, hogy még a szomszéd is
hallhatta, megállapította: „Jó anyag; még az Istennek is tetszene.” Aztán megpörgette a külsõ gyûrût. Akár a légypapír az
enyhe huzatban, zizegett a csapágy. Szinte súgott. Talán ezt értette félre? Löttyedt farkát áthúzta a belsõ gyûrûn,
rázogatni kezdte. A hûvös acél kéjes szorításába beleborzongott, merevedett. Végül a szerszáma fájdalma az
elviselhetetlenségig fokozódott. A csapágy viszont megmakacsolta magát, nem mozdult. Állt a szoba közepén és vörös
vesszeje kiszabadításán munkálkodott. A hûtõszekrényhez rohant, libazsírral kenegette forrón lüktetõ lõcsét, ami
pillanatok alatt megolvadt, fénylõ cseppekkel rajzolta ki lakása padlózatán közlekedése útvonalát, de nem jelentett
megoldást, legfeljebb a külsõ gyûrû pereghetett még önfeledtebben, ha az ujjak úgy kívánták. A melegvízzel föltöltött
kád, a sûrû szappanozás, az erekciót sürgetõ masszírozás sem segített, a csapágy acélkékké szorította feszes farkát.
Már felegyenesedni sem tudott, úgy tapisgált el a telefonig, hogy feleségét arra kérje, térjen haza, segítsen a baján.
Eleinte köntörfalazott, csak az elviselhetetlenségig fokozódó fájdalma iránti szánalomra apellált, de amikor enyhülni nem
akart a vonal túlsó végérõl érkezõ hang, kibökte a csapágyba szorult faszát. Erre már csak annyi jött: „Elmész te a bús
picsába!” – meg a telefonlecsapás búgó hangja.
Ott helyben lerogyott és zokogott. Fájdalma azonban nagyobb mértéket öltött, minthogy tartós önsajnálatba
temetkezzen. Feltápászkodott, konyhai hústûért ment. Hirtelen mozdulatokkal megdöfködte a makkját, hátha kiszalad
belõle a vér, géplakatos szerszáma csapágyazása véget ér. Üvöltött a kiegészített fájdalomtól, a konyha hideg
kövezetéhez kente spriccoló vesszejét. Hason csúszott. Minden egyes mozaik-összetételben megakadt a külsõ gyûrû.
Húzódott, majd elszabadult, herén vágta. Elájult.
Hajnal felé eszmélt. Fázott és fájt. A csapágy továbbra is ragaszkodott a megszerzetthez. Bámulta szárazvéres vesszejét,
a faliórát. „Hamarosan felbúg a gyárkürt” – morfondírozott magában. – „Talán a gépzsír segíthetne.” Vérrel maszatolt
testét le se mosva gatyát húzott, öltözött, görnyedten lebotorkált a lépcsõházon. A megszokott útvonalon elaraszolt a
gyárig. A portások éppen váltották egymást. Mikor észrevették a megroggyant alakot, szinte versenyezve mondták: „A
fõnök hívatja.” Ez azonban különösebben nem hatotta meg. Tudta, elkésett, de csöppet sem érdekelte, ki és mit gondol
vagy kíván ezzel kapcsolatosan közölni vele – a mûhely felé vette az irányt, bordó gépzsírt keresett a polcon, a kollégák
sunyi figyelmének kitéve.
A fõnök levegõt kapkodva rohant utána: „Mi az, hogy le sem szarja az üzenetem?!”
Görnyedezve csak ennyire futotta tõle: „Majd alkalom adtán…” – aztán elájult, bedõlt a satupad alá.