BÖRZSÖNYI HELIKON

Valami normális cigarettát szerettem volna venni, mert az itteniek valahogy nem emberi tüdõnek valók. Mondták, hogy
háznál lehet kapni ám! Egy öregasszony fogadott. Az itteni házakhoz képest egy palotában. (Így vannak a csempészek,
súgta a barátom.) Megalkudtunk, miközben kioktatott, hogy a dohányzás bûn. Elmesélte, hogy a Szentháromság hülyeség,
mert Isten csak egy van. Így hát mind a pravoszlávok, mind az ortodoxok, és a reformátusok, meg a katolikusok mind
buták. Õsi szokásainkat babonának tartják. Pedig biztos, hogy az otthagyott lány menstruációs bugyiját ha a pofájába
verjük a fiúnak, azt megveri az isten. Nem is járok én templomba! Oda csak a kétszínûek járnak, a farézeusák.- mondta.
A farézeusák!… nevetett barátom kifelé. Te, mondom, nincs új a Nap alatt. Mintha otthon lennék… de nem ilyen gorombán…
azt hiszem, kibírom majd cigi nélkül. Sok mindent kibír az ember. Furcsán váltotta a pénzt, mondta Ede. Mindegy, feleltem,
utoljára csinálta, nem elõszörre. Mentünk mindenféle utakon. Legtöbbször baloldalon mentünk, azon gondolkodtam, hogy
visszafelé hogy jövünk, de barátom megnyugtatott: Mi tudjuk, csak erõsen fészkeld be magad. Mentek mellettünk
lovaskocsik, olyan nekem vállig érõ lovakkal. Mondom, mi férhet ezekre a keskeny, nagy kerekû kocsikra? Ilyen mocsok
utakra ez igen célszerû, mondta útitársam. Voltam falvakban, amelyeknek lakossága egyharmada az én falumnak, és a
területe kétszer akkora. És mindenhol láttam, hogy az õsi magyar falvakat betelepítették szláv testvéreinkkel. Egyébként az
emberek jól elvannak egymással, össze is házasodnak, úgy van ez, mint Erdélyben és a Felvidéken, csak a romlott agyú
politikusok szítják a gyûlöletet.
Sose láttam olyan szép, kövér pirospaprikákat, mint ott. Nagy, sûrû füzérekben lóg a házak falán, csak az ablakok
nincsenek eltakarva. Szegedrõl hozták, mondta a boltosnõ. Aztán elszaporították. Bizony, a vámosok elvették, ha tudták.
Ha tudták, mosolygott szakácsnõ barátnõnk. Én például a bugyimba tettem, egyet a huncutkám elé, egyet a popsim
vájatába fektettem. Két paprikának rengeteg magja van ám!… Itt még talán kövérebbek, mint maguknál, odahaza… szólt
a kis sarki asszony, akinek a testi méretei egyáltalán nem álltak arányban a szája teljesítményével. Csak hát nem eladni…
nem lehet eladni. Kinek adjam el? Másoknak is van. Olyan ez, mint a szilva. Egyébként minden így van. Ez a baj itten. Mi
sose fogunk piacozni, meg üzletelni. Hogy? Egy napig vonatozok háti, meg kézikosárral s aztán többe kerül az útiköltség,
mint a haszon.
A beregszászi gyerek maffiózó volt, és egy igehirdetés hatására tért meg. Azóta szolgál az egyháznak. Félt, hogy a régi
társai ki fogják nyírni, de nagyon tisztelik õt. Egyébként az ember állandóan azt hallja, hogy a maffiáról suttognak. A
„kikopott komcsik” a fõvezérek, akiket nem lehet megfogni, mert akinél a pénz, annál a hatalom. És a pénznek nincs
szaga… Már a vámnál találkoztunk velük, míg hosszú sorok kígyóztak, egy hatszemélyes csodaautó soron kívül integetve
áthajtott. Maffiózók, morogta barátom. Itt mindent lehet. Pénzért még egyetemi végzettséget is vehetsz. Az egész élet
zavaros. Vannak maszek pénzváltók. Ott tanyázik egyik Beregszászon, közel a piachoz. Tegnap elvette a maffia az egész
évi hasznomat, mondta bánatosan Gyõzõnek. Mi a fenéért csinálod tovább? Mert semmihez sem értek, illetve nincs
kedvem kötött munkához, legyintett. A beregszászi templom csodálatos, tizenkétezer református él itt. Patika van a téren,
ajándék magyar gyógyszerek, egyházaink adományai, az anyaország minden felekezete támogatja Kárpátalját, meg minden
határon túli véreinket. És ne feledjük el, a szegény ukránokat, meg a cigányokat is. Érdekes, hogy ez a mai világ megkérdõjelezi
a kereszténység létjogosultságát, de az elesettek segélyezésére nem a milliomosok sietnek, ott a szegény asszony kétfillére
kell.
Elvittek engem egy telepre. Húsz ezer (nem tévedés) Lada kocsi vár ott eladásra. Egy öt négyzetméteres épület az iroda.
A pénztár egy biliárdasztal. Halomban áll az euró, a dollár, a forint. Négy, kétméteres, kopaszra nyírt fogadott bennünket.
Legjobb, ha dollárban fizetnek, mondta egy késhelyes arcú. Aztán oroszul beszélt társához, és legyintett felénk, valami
olyan arckifejezéssel, mintha leprások volnánk. Gyõzõ megkérdezte, hogy adnak-e nyugtát. Végül is közölték velünk,
hogy ez nem nekünk való hely, és húzzunk el minél gyorsabban. Nyolcszázezer forintért vehettünk volna egy tök új Ladát,
vigyorgott Ede. Hogy van ez az egész?… kezdtem érdeklõdni. A maffia, mondta Berci. Ez egy bûvös szó, sóhajtottam.
Az élelmiszerbolt van. De minek? Mert üres, ha meg van áru, az drága. Úgyhogy konyakot, meg pálinkát is ihatsz, kis
bárpultnál, mini kocsma az üzletben. Reggel óriási dudálások vannak, az asszonyok már toporogva várják ezt, kocsiról
árulják a friss kenyeret. Meg tejet is, akiknek nincs tehene, veszi. Egyébként a TSz idején tizenöt tehén volt a faluban, ma
háromszáz. A kimért disznóhús olyan drága, hogy nem érdemes megvenni. Malacot viszont olcsón lehet kapni. Itt is a
paraszt marad szegény, a termelõ, akár mint nálunk. Nagyon megéri otthon hizlalni. Beszélgettem egy asszonnyal, aki
szakács, meg mindenes, úgy lehetne kifejezni, hogy nálunk élelmezésvezetõ lenne a neve. Magyar pénzre átszámítva havi
ötezer forintot keres. Jólesõ érzéssel nyugtáztam, hogy a tiszakeresztúriak éneklik a „Vajha szárnyam volna” kezdetû
szerzeményemet. Megnéztem a nagy turulmadár emlékmûvet, ahol Rákóczi tönkreverte az osztrákot.