BÖRZSÖNYI HELIKON

KISSLAKI LÁSZLÓ
Séta, Dorisz nénivel
- Aztán a falhoz állítatta, és durr bele! Agyonlõtték! – pislogott rám Dorisz néni, huncut, cinkos mosollyal a szemüvege fölül.
A kékkockás takarót, amivel a lábát akartam betakarni a tolókocsiban, egy elõkelõ mozdulattal elhárította, miközben a
karjáról fellebbent a lengére szabott szürke kabátkája, szabadjára engedve csirkelábnyira soványodott, összeaszott karját.
- Aztán mi történt? – kérdeztem elhûlve.
- Semmi. A madarak felrebbentek, mert megijedtek. Az a dezertõr meg azt sem mondta, hogy nyikk! Összerogyott.
Bizonyára elhûlve, furcsán nézhettem Dorisz nénire, mire õ csak a vállát vonogatva magyarázta.
- Most min csodálkozik fiatalember? Háború volt. Az orosz az ajtó elõtt állt. A férjem, Gráf Kahlenberg - isten nyugosztalja
- hadbíró volt, s az volt a kötelessége, hogy példát statuáljon. Meg én is odahaza voltam a három gyerekkel. A legkisebb,
a Konrádka még pólyában. Mit is tehetett? Nem igaz? - nézett rám, s kegyesen nyugtázta az „úgy bizony”- t.
Dorisz néni most már engedte a lábát betakarni a pléddel, mert az elõbb is fázósan megborzongott. Összébb húzta magát
a fészkében és lehunyta szemét. Talán gondolatban éppen most ringott keresztül a gondolán a Ponte de Rialto alatt a
snájdig gróffal, mint háromnapos boldog ifiasszony.
A Majna parti korzón, szótlan gurítottam a kocsit, csak néha kellett levennem a néni kezét a kerékrõl, mikor rálógatta, mert
idõközben elszunyókált. A szárazra rozsdult platánlevelek csak kelletlen moccantak arrébb, ha az erõtlen õszi szél a folyó
felé akarta terelgetni õket.
Mikor már majdnem elértünk az „Eiserner Steg” hídig, megpihentünk, a felületes sétáló elõtt ismeretlen régi kolostor romos
kerengõjében. A hajdani barátok helyett most a közeli Szent Miklós templomból idáig szûrõdõ halk orgonaszó bóklászott
az elhagyott falak között.
Elnéztem Dorisz nénit. A ráncok az arcán nem tûntek el, de békét és boldogságot sugárzott, mint ha az Úr elõtt hálát
zsolozmázna az angyalok karában.
Igaz is, - kunststück. Így könnyû neki angyalokkal nótázni. A pár nap alatt mióta itt dolgozom a szeretetotthonban, megismertem
Dorisz néni életét. Igaz, csak hézagosan mesélt magáról, mert gyanakvó természetû lélek volt. De mióta engemet, mint fiatal
gyakornokot egy kissé megkedvelt, közlékenyebbé vált.
Elmondta, hogy õ egész életében nem dolgozott, csakhogy a gyerekeit elláthassa, gondozza, nevelje. Mára már mind a
három sikeres, családos, gazdag ember. Kettõ Floridában él s a legfiatalabb, a Konrád, világhírû orvos Montrealban. A
jövõ héten újra megkapja az ötezer Euró zsebpénzt, amit Berger doktor újra felold a zár alól, a fia kérésére. - Mert nálam
könnyen megy a pénz. – tette még hozzá derûsen. Lerítt róla, hogy soha sem voltak anyagi gondjai. Pláne, jár neki még a
férje után is a magas nyugdíj. Persze a hadbírónak még a háborús éveit is beszámították.
Amikor ezt hallgattam elszorult a szívem. Én meg itt -, mint fiatal diakónus gyakornok - alig tengõdök abból, amit az
egyháztól kapok, de azért egye meg a fene! Gyönyörû a világ!
Végre meghívhatom Veronika szívszerelmemet, aki megígérte, hogy egyszer eljön velem vacsorázni. Direkt erre spóroltam
a pénzt. Eddig úgyis a szokásos esti szórakozásom, a könyvtár olvasóterme volt. Az ugyanis ingyenes…
Ihaj, csuhaj! Ma este elviszem a stégnél lehorgonyzott hajóra, ahol a magyar étterem ringatózik a cigányzenekarral, igazi
magyarosch, paprikássch ételekkel, és borsosch árakkal.
De sebaj!
Hirtelen elhalkult az orgonaszó a Szent Miklós templomban.
A három holló, akik a romok közt ütöttek tanyát, mintha csak erre vártak volna, újra károgásba kezdtek; mintha az
elhangzott muzsika minõségérõl kezdenének akadémikus vitát.
Dorisz néni kabátom ujjával engem is visszarángatott ábrándozásomból.
- Menjünk kávét inni. Toljon a Römerhez, kérem.
Amikor kiértünk a Városházhoz, átlavíroztunk a millió turista között, akik a Justicia bekötött szemû szobrát a fotózták