BÖRZSÖNYI HELIKON

–Meghalt.-kivel beszél? Tekintete ködöt maga köré nézõ füstgép. –Betegség? -már megint hova botorkálok. –Nem.
Szeginy volt. Szeginy. - nem nekem mondja, nem is akarja, csak valami õrült nyomástól átbugyog a zsilipen pár hang. –
Szerencsétlen? - pontosítanék lelkiismeretesen. – Ale, jól van. Hát annyira nem akarta õtet az anyja. De annyira, hogy az
nagyon rossz volt neki. Annyira olyan volt hozzá mindig. - õ se érti, én már tudom. –Megölte magát. - mindjárt viszakozom
- öngyilkos lett. Komótosan bólogat, lassan keményen bólogat. Érte bólogat, kibólogatja magából. Kiszoritja, ha már
magához nem lehet. –Mikor? –Két éve. –Hány éves volt? –Huszonnégy volt, meg szeginy. Nem messze ide vonat alá
ment. Ale, jól van, ha tudom, szólok neki. Nekem õ a feleségem vót. Rendesen papiron. Má ezér se engedtem volna. De
hát õ már szeginy vót. – Gyerek? –Nem vót lakás. Hova külköt, anyósnak? Kettyinteni kell, de azér fönt is legyen valami.
Ne félj van itt ész, nem csinátam gyereket a híd alá. - szemében gyõznek a pajkos fények, gyengéden nekem támaszkodnak,
feltessékelnek a buszra. A férfi kajánul csippent a szemével - Ale, jól van, van itt ész!
Miért sikít a szél?
Kifejezetten nem kerülték egymást, csak éppen nem szerették magukat bizonytalanul és zavartan. Beszélgettek volna
szívesen semmiségekrõl, csak éppen a másiknak magyarázva az apróság is elvek szigorú tükrévé vált. A konzervatív atya
és a liberális apuka emlékeztek még valamelyest a gyerekkor önfeledt szélhámosságára, amikor még felelõtlenül cikázhattak
véleményrõl véleményre, elkötelezetlen méhekként henteregtek a sokféleség virágporában. Ma már tartoztak valahová,
muszáj lett az addig csak cselekedetekben megmutatkozó ráérzésekbõl, határozott vélemény egyszerûsítette a dolgokat
idegenné vagy személyessé, a merev hovatartozás búzája már rég elvált a nyitottság és kíváncsiság ocsújától. Érezték,
mégis egyszer majd közösen mondanak ki egy nagy titkot, találkozásaik ezért a lét félszeg mesterdetektíveit ébresztették
fel bennük. A tekintélyelv áradó fényében hunyorgott az atya álmaiból kikandikáló félelmetes, de kissé megkopott patriarcha.
A szabadelv fénytörésében cikázott az apuka álmaiból incselkedõ kölyök tekintete. Egy parkban találkoztak, kezükben
könyv szorongott. Böngészték lépteik fölött a könyvet, így orruk szinte összeért, mikor meglátták egymást. Kibuktak
a szavak. –Tudod mi ennek a könyvnek a címe?-kérdezte lelkesen az apuka. –Tudod mi ennek a könyvnek a célja?-
mondta merõn az atya. –Mese a vakondról, aki szerette volna tudni, ki kakált a fejére.-apuka így. –Elõszóban magyarázza
meg Vörösváry László a nagyapa-költõ, hogy verseinek célja „játszva, szórakoztatva, észrevétlenül tanítani”.-így az atya.
–Csemege! A vakond kidugja a fejét a földbõl és barna, hengeres, kolbásszerû tárgy pottyan a fejére. Földühödik. Nyomozni
kezd. „KI kakált a fejemre?”-hadar az apuka. –Minden alkalomra találsz benne tanulságos, érthetõen fogalmazott verseket.
Látod a focizó fiúkat, milyen jó lenne, ha édesapjuk otthon elolvasná nekik ezt a költeményecskét. „Futballozó kisgyerekek/
betörtek egy ablakot./ A cserepek ott csúfítják/ füves-kavicsos parkot./ Szól egy bácsi: jó gyermekem/ szedjed össze
cserepet!/ ’Nem szedem, mert megvágom/ közben az én kezemet!’/ Járókelõk jönnek-mennek,/ zúzódik a törmelék,/ mi
eddig csak pár darab volt,/ millió lett a cserép.”-szavalt komolyan az atya. „A dühös vakond faggatja az állatokat, ez a te
kakád? Az állatok pedig azt mondják, dehogy, nézd én így kakálok. A galamb sirr-surr, a ló bumm-bumm, a nyúl ratatata,
a kecske kipi-kopp, a tehén placcs, a malac sitty-sutty. Egyik kaka sem hasonlít. –vág közbe az apuka. Az atya nem hagyja
magát: -„Vége mi lett? A játszótér/ tele apró üveggel,/ futballozni, fogócskázni/ ily terepen ki sem mer./ Ami szemét,
rendetlenség,/ rögtön vigyük Kukába,/ késedelmes rendcsinálás/ késõbb mindnyájunk kára.” -És az a legjobb, hogy a
legyek oldják meg a problémát. Pozitív, hasznos szereplõk, szakértõk. Addig vizsgálják a kakát, míg rá nem jönnek, csak
a hentes kutyájáé lehet.-apuka lázasan rajzolja meg a lényeget. –A fiúk tanulnak, barkácsolnak és segítenek a butuska
szöszi Katinkának, akinek a tudománya, hogy tesz-vesz másokért. Mindenrõl szól vers, hogy hogyan mûködik a család,
apuka a könyvtárszobában, anyuka az éléskamrában, a gyerekek játszanak. És a lányok kis korukban nem nõk és…-dõlt
a szó az egyre csapzottabb atyából. Az esetet boldogan megoldó vakond kibújt a könyvbõl, kézenfogta az apukát és
hazaugrabugráltak. A példás család tagjai, akik mindenre találnak megoldást, kibújtak a könyvbõl, belekaroltak az atyába
és hazasétáltak. Este a két három éves kislány, kiknek a könyvek szánva voltak, apjuk elé álltak és egymástól függetlenül,
ezt kérdezték: -Miért sikít a szél?