BÖRZSÖNYI HELIKON

Az egyik kanyar után, az elsõ utazó fénye egy függõleges, sima sziklafalra vetült. Az meg - mint egy
tükör - visszaverte az istenfia fényét. Pontosan úgy tetszett, mintha a hegy megnyílott volna, s
kilépne belõle egy világító lény. Úgy ám! Szemben állt, szembe szállt az elsõ mágussal. Az égi
jövevény soha sem tapasztalt éjszakát, soha nem látta saját képmását. Azért, mert ahonnan jöttek
volt, minden fénybõl volt megalkotva. Úgy hitte, hogy a hegy szelleme állta útját. Ha ki akart térni
elõle jobb felõl, amaz útját állta, ha meg amúgy, a másik is úgy! Vette volna elõ fegyverét, de amaz
is fenyegette õt. Égi buzogányt pedig nem használhatott, hiszen a szent helynek kapujában, az
életnek ösvényén járt. Mit volt mit tenni, a lába alól szedett fel egy marék sarat, majd a saját
képmására hajította. Amaz szintén így tett, de nem találta el az utazót. Minden egyes sárgolyótól
kisebb lett a tükör fénye, majd végleg el is tûnt a falról.
A bátor istenfi így jutott túl az elsõ kihíváson. A harc közben viszont elvesztette égi koronáját, mely
egyetlen hatalmas, csillogó karbunkulus kõ volt. Míg viselték, az ég zenéje szólott belõle. Tündérnek,
istenfinak kellett lenni annak, aki azt meg is érthette. Kereste is a lába alatt, de a nemes ékszer a
sárban elveszítette a fényét, s ott maradt, letaposva. Sietni kellett tovább, hogy a küldetés ne
szenvedjen csorbát.
Miközben az elsõ úttörõ, kényes köpönyegét szaggató bozótosban haladt tovább, mögötte
lévõk sorra elvesztették ezen az ösvényen koronáikat. Ki úgy, hogy hasonlóan járt, ki meg úgy,
hogy ágak, kiálló sziklák verték le az égi koronát róluk. Odafent soha sem találkoztak olyan akadállyal,
mi elõtt meg kellett volna hajolniuk. S nem találkoztak saját tükörképeikkel, amitõl megrettentek
volna.
A völgy, mire elvonult a csapat, gyémántokkal lett lekövezve. Úgy tartják, hogy aki megleli az
isteni õsök útját, annak lába a csillagok zenéjére, bölcsességére hág majd, s kedvére válogathat az
elhagyott koronáik között.
Csak egyetlen-egy istenfi, Szikorka lépett ki úgy az Anyaölbe, hogy megõrizte fején az égi kincsét.
Valamennyi között õ volt a legkevésbé felkészült, nem vette annyira komoran, komolyan küldetését,
mint ama mások. A többiek szerint egy kerékkel többje lehetett neki.
Végig hahotázta az utat. Olyan sok dolog más volt, mint odahaza. Mindent meg akart érinteni,
szagolni, el-elmaradozott, hogy a mohákat megsimítsa, vagy meghallgasson egy harangvirágot,
mikor a széltündér meglibbenti azt. Áhítatában sokszor letérdelt a földre, hogy figyeljen a mókás
apróságokra. Szerencséjére, pont így kerülte el a fejmagasságú sziklatüskéket, ágcsonkokat.
Mikor az õ fényétõl is visszacsillant a völgy kristálya, a tükörképe elé állt és rámosolygott. Majd tett
néhány játékos billegést a tükörképe elõtt, amaz szintúgy. Majd, barátsága jeléül tenyerével a másik
tenyerébe csapott. Mindketten olyan jól szórakoztak, annyi vidám percet töltöttek együtt a hegy
szellemével, hogy nehéz volt tõle az elválás.
Ráadásul látta Szikorka, az istenfiú, hogy ez a társa semmivel nem alacsonyabb rangú õtõle, hiszen
viseli az égiek koronáját. A sok nevetéstõl oly melege lett, hogy köpenyét összehajtva a hóna alatt
vitte tovább. Õt is érték a tövisek, de neki a bõrét is megszaggatták. De amire kiért a völgybõl,
sebei már be is gyógyultak.
Az Egeket a Földdel összekötõ fényoszlopot kellett volt, hogy a Fény Fiai erõsítsék. Az élet
patakjának szívébe kellett volna letenni koronájuk, de már csak Szikorka fején maradt meg egyedül.
Nagy is lett az õ dicsõsége a többiek között.
Tiszteletük jeléül Szikraur, Szikur néven hívták õt ezután.