BÖRZSÖNYI HELIKON

Körbevették Lalit, és azt mondták neki.
- Idefigyelj, te Lila Lali! Ha azonnal nem mondod meg nekünk, hogy honnan szerezted az almádat, elagyabugyálunk!
- Megmondom én nektek, ha elpáholtok, ha nem. Ott van egy vadalmafa az erdõ mellett, ott leltem.
No, több sem kellett a kiscsikóknak, odavágtattak az almafához. No, gondolták, jól megszedik õk is a tarisznyájukat. Igen
ám, de hiába rúgták a lábukkal az almafa törzsét, nem tudtak almát szedni. Tudjátok miért? Mert az alma még éppen hogy
csak megérett, és bizony a rázogatástól le nem pottyant. Hiába lökdösték az almafa törzsét a farukkal is. Nem és nem
sikerült sehogyan az almaszüret. No, gondolkodóba estek a csikók, mit is tegyenek, hogy hozzájussanak a finom csemegéhez.
Hosszas töprengés után az egyik kiscsikónak eszébe jutott Lali. – Mi lenne, ha megkérdeznénk Lalit. – Töprengett. – Hát
õ biztosan tudja, hogyan kell leszedni.- mondta egy másik kiscsikó. Végül is megegyeztek, hogy Lalit hívják segítségül.
Elindultak, hogy megkeressék Lalit. Rövidesen rá is leltek egy tavacska mellett. – Lali, kérünk szépen, segíts nekünk
almához jutni! Mivel Lali nemcsak lila színû, de jószívû is volt, így válaszolt.
– Segítek nektek. De bizony bevallom, az almákat nem én szedtem, hanem a barátom. Azzal rámutatott a feje fölött
repkedõ kismadárra.
– Kismadár, kérlek, szedjél nekünk almát! -kérte õt Lali. A kismadár pedig így válaszolt.
– Lalika, neked nagyon jó szíved van. Gyertek, menjünk almázni! Azzal az egész csapat együtt ment almát szüretelni. A
kismadár csipedett nekik a csõrével egy nagy halom almát. Így történt, hogy Lalit befogadták a kiscsikók. Ezentúl együtt
vágtáztak a sztyeppén. Nem közösítettek ki senkit többet, mert megtanulták, hogy mindegy, hogy milyen színe van a
csikónak. Lila, fekete, vagy fehér, az a fontos, hogy becsületes, rendes csikó legyen.
Csari Márton és a kisautói.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Úgy hat-hét éves forma lehetet. Csari Mártonnak hívták, és a
szüleivel lakott egy kertes vidéki házban. Ez a kisfiú igen csak szertelen teremtés volt, hiába intette a mamája.
-Marcika, jó legyél, szófogadó. – De bizony nem igen akart õ szót fogadni senkinek sem. Azért persze az ajándékokat
nagyon szívesen fogadta. Akár születésnapja, akár névnapja, akár karácsony közeledett, õ már jó elõre kérte az
ajándékát. Legfõképpen a kisautókat szerette, mindegy, hogy milyen típusú is volt. Lehetett az tûzoltóautó, rendõrségi
kocsi, de egy sima kis autó is közel állt a szívéhez. Szóval, az ünnepek közeledtével így nyafogott az anyukájának.
-Mama kérlek, hamarosan lesz a születésnapom, kisautót szeretnék ajándékba. – De persze akármilyen szertelen is volt
ez a Márton gyerek, az anyukája mindig teljesítette a kívánalmait. – Így történt ez a mostani alkalommal is. Marcikának
a születésnapja közeledett. Az édesanyja elindult, hogy megszerezze az újabb kisautót, Mártonka gyûjteményébe.
Sikerült is vennie egy csodálatos, tûzpiros tûzoltóautót. Hatalmas, fekete, kihúzhatós tûzoltólétrája volt, és még
tûzoltócsõ is volt rászerelve. Nos a kisautó csodálatos volt. Hát még a születésnapi meglepetés, amikor Marcika
kibontotta az autócsodát. – Ó, anyukám, de hiszen ez csodálatos! – Kiáltott fel örömében a kisfiú. Aztán a születésnapi
mulatság szépen lecsendesedett, és a Marcika elvonult a többi kisautóiért, hogy játsszon velük, és persze felavassa az
újonnan kapott kisautót is. Behozta õket a nappaliba a nagy zongora elé, és lerakta õket a szõnyegre. Én is ott ültem a
kanapén, és figyeltem õt. Olykor-olykor megesett az is, hogy én is leültem vele játszani a szõnyegre. De most elámultam
azon, amit láttam. Ami autókat lerakott a kezébõl, mind rendre sérültek voltak.