BÖRZSÖNYI HELIKON

- Már viselõs voltam, – folytatta elcsukló hangon - amikor egyszer megszöktem az uramtól. Hazajött részegen, nem volt
ebéd az asztalon és mérgében betörte az ajtó üvegét. Akkor fogtam a gyerekeket, egyik a nyakamba, másik az ölembe,
harmadik éppen a karomon csimpaszkodott, a negyedik a hasamban, és lopakodtam a kertek alatt vissza anyámhoz.
Anyám pedig nem engedett be. Azt mondta, soha ne hagyjam el azt a házat, amelyiknek egyszer már a küszöbét átléptem
a férfival, akit választottam. És én kénytelen voltam visszamenni, mert anyámnak igaza volt. Pedig lehetett volna jobb
életem is. Szebb életem is. Semmi sem ment úgy, ahogy kellett volna. – a keze remegett, könnyek gyûltek vizenyõskék
szemébe és legördültek az arcát keresztezõ pókháló-alakzatú ráncok között. – Ezer tervem dõlt össze, minden vágyam és
minden reményem. Mindegy már. Megöregedtem.
Csöndesen ültem mellette. Az jutott eszembe, hogy mindig van egy vagy két dolog, ami nélkül nem lehet élni, és az végül
mindig sikerül, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor mégis összetalálkoznak az egymáshozvalók és ottragad
a pillantásunk rajta. Amikor megtaláljuk a helyünket, és nem moccanunk többé onnan. De valóban sikerül? És tényleg
megtaláljuk? Az út kacskaringós, hogy legyen mirõl mesélni az unokáinknak. Én úgy hiszem, itt a nagy igazság. Az élet nem
csak szakadatlan földrehuppanások és felkelések sorozata, hanem KELL lennie olyan pontnak, amikor már minden simán
megy, de csak úgy, magától, és nem kell félni attól, hogy elmúlik, elszáll, elillan az a valami, az a pillanat, amit a földi
szívünkkel mennyországnak szoktunk érezni. Van egy pont, amikor a Jó lesz a természetes és a magától értetõdõ még
akkor is, ha a Jó mindig késik és mindig várat magára, s még akkor is, ha mindent föl kell adni érte. Néha, esténként ágyba
bújva féltem és remegtem az életem felett, nem úgy, ahogy ez az asszony, aki hatvan évesen azt tudja mondani természetes
egyszerûséggel, hogy mindegy. Mindig azt mondták, hogy igazi út nincsen, hogy minden visszafordíthatatlan, minden elhibázott
döntésért szenvedni kell az örökkévalóságig. Hogy nem lehet soha lelépni az útról, amit választottam. Hogy nincs teljes
ember és nincs csak az a bizonyos, mert mindenkiben ott a salak is és a csoda is egyszerre, minden elszürkül, megkopik,
kifakul egyszer, és nem marad más, mint a szívbe égetett emlékek, vágyak, a hajdani szép szavak, ölelések, pillantások,
mosolyok, édes órák nyoma. Ebbe bele lehet bolondulni.
Élesen nyikordult a kapu. Megjött Antal. Nagy robajjal trappolt be a konyhába.
- Manyika, megjöttem. – dobolt hangosan a lábával. - Adj valamit ennem. Nem hallod? Úgy mozogsz, mint egy tetû. – és
rácsapott egyet az asszony vállára, majd kikapta a kezébõl a tányért. Lomhán lopakodott valami mosolyféle a szája
szélére, amikor rám nézett – hányjam befelé magamba, késõ van. – és hatalmas tenyerével lapátolni kezdte az ételt, majd
kitrappolt az istálló felé.
- Manyika. - szólt újra a párnák közt fekvõ – Itt vagy? Gyere az ágyam mellé. Félek.
Az asszony odament. Sóhajtva ült le édesanyja mellé, a fiókból zsebkendõt vett elõ és törölgetni kezdte gyöngyözõ
homlokát. Egyszerre nehéznek tûnt a levegõ. Szürkület lebegett odakint.
Az ágybanfekvõ lassan lélegzett. Az arcába görcs csimpaszkodott, megvonaglott a szája és behunyta a szemét.
- Manyika, itt az idõ. Késõ van. – mondta. – Meg fogok halni. – a feje félrebillent elõttünk és ama hatalmas akarat elõtt,
ami azt kívánta, hogy mindez így legyen.
Kutyák kaffogtak a kapuk alatt. Lassan vonszoltam magam hazafelé. Az elmúlás szele lengedezett az utcán és a csontjaim
megremegtek hófehér leple alatt.
Az esthajnalcsillag már odafönn botorkált, az ég egyszerre kitágult és én apró pontként reszketeg térdekkel a szavak
értelmét kerestem.